Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

nyiból áll, hogy úgynevezett sátoros ünnepeinken: Húsvétkor, Pünkösdkor és Karácsonykor mindig megjelenek itt Szentpéteren templomunkban, s a közönséggel együtt veszek részt a szent vendégségben. Miskolcon folyvást és csökönyösen elhanyagolom a nyilvános gyakorlatot. Valósággal eretnek vagyok. Nem bír megmozdítni se a vallásosság, se a példaadás szükségének érzete. Bensőleg mindig nagyon érzem, hogy igazán vallásos vagyok. Egy nap se múlik el, hogy ez az érzet ne emelné lelkemet. Senki nem csügghet több hittel, több reménnyel és hálával az isteni gondviselésen. Egész hosszú életemen keresztül kézen fogva vezetett az engem, mégpedig úgy, hogy nagy akadályoktól és veszedelmektől mindig távol tartott, örömeimben túlcsapongni és elbizakodni, fájdalmaimban elcsüggedni nem engedett. És általában a test és lélek megbecsülhetetlen sok jó tulajdonával megáldott. Áldásai közt pedig a legelső volt, hogy oly nemes és jó szülőket oly hosszú ideig bírhattam. Az időjárás csak nem akar könyörülni. Még mindig fagylaló hidegek járnak a legrendetlenebb szökdécseléssel. Reggelenkint 4-5 fok hideg, dél felé napos oldalon 18-20 fok meleg, estefelé már 2-3 fok melegre süllyed. Tegnap múlt egy hete, oly irtóztató hó zivatar volt Miskolcon, minő a legkeményebb télben is ritkaság. Aztán nagy mennyiségű hó esett, melynek maradványai meg most is látszanak imittamott. Húsvétunk is fagyos, zordon. A holnap reggeli öntözködés bizony kínos kedveskedés lesz a lányokra, kivált, akit a konyhából egyenesen a kútágashoz vonszolnak a részeg parasztlegények, amint a régi időben is gyakran láttam. Rövidre szabtam itt mulatásomat. Már holnap Miskolcra szólít ígéretemhez képest egy barátságos ünnepi ebéd, melyet a rendesnél kívánatosabbá és kedvesebbé tesz előttem valami. Sírhalmunkat is látogatás nélkül hagyom a rossz idő miatt. Csak gondolatban keresem föl, s csak innen a távolból száll felé pillantásom, áldó tekintetem. 1899. április 23. Óhajtottam megtekinteni kertem gyümölcsfáinak tavaszi fejlődését. Főleg evégett jöttem ide tegnap. De bizony nincs öröm látogatásomban. A fejlődés nehézkes, szomorú s általában igen szegényes. Alig látszik itt-ott egyes fákon néhány virág. A hegyesen és vékonyan előbúvó rügyek terméketlen jövőt hirdetnek. Azok a fák, melyek a múlt évben dúsan gyümölcsöztek, most mutatóban is nehezen fognak valamivel kedveskedni. Sőt olyan jeleket veszek észre, mintha egynéhány szép, kinőtt fám haldokolni akarna. Szőlőtőkéim nagy része pedig már biztosra vehető, hogy el fog pusztulni. Ha kivesznek, nem pótolom többé helyöket. Mindent meggondolva nem érdemli a fáradságot. Abban van némi kis örömem, míg az is meg nem hiúsul, hogy a nemrég elültetett törpefácskáim egytől egyig kihajtottak, sőt egy almafán már néhány virágbimbót is látok. De a fejlődés általában csak igen lassan haladhat előre. Egy-egy meleg nap szinte rohamosan megindítja a növényzet életét, a rákövetkező zordon hideg napok pedig megakasztják, vagy éppen visszavetik. Ilyen gonosz, hideg ez a mai nap is. Bizony próbára van téve türelmünk és akaratunk.