Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Lévay József naplójáról (Porkoláb Tibor)

életről és halálról, barátokról és pályatársakról, az időjárásról, a természet szépségeiről, a családi ügyekről. A Szentpéteren töltött napokat többnyire a meditativ naplóírás, „az eltűnt, boldog múlt időkön való merengés",

36 a kert és a gyümölcsfák áhítatos szemlélése, valamint a rituális, a halálra való felkészülés szertartásaként értelmezhető temetőlátogatás és sírápolás tölti ki.

37 A Visszatekintésben így számol be életének erről az utolsó időszakáról: „így élem a nyugalom napjait, most már a hivatalos élettől távol, itt Miskolcon, szerény, de nekem eléggé kényelmes körülmények között. Olvasgatok, babrálgatok, közel vagyok a nyílt, szabad természethez, de bizony így is gyakran nyakamba ül az unalom s szinte fojtogat. [...] Olykor kirándulok Szent Péterre s egy-két napot szentelek ott a kegyeletnek a Szüleimtől örökölt kis fészekben, ahol velők együtt életemnek oly sok boldog óráját élveztem. Csinossá, kényelmessé alakítottam ott házacskámat a magam részére. Gyönyörködöm gyümölcsöskertem ültetvényeiben. Valahányszor odamegyek, meglátogatom az ő sírjokat, melyet szép rendben ápolok és tartok fenn, míg majd nemsokára magam is hozzájok térek".

38 A Szentpéteri üres fészek ugyanakkor nem csupán a bölcs megelégedésben eltöltött öregkor dokumentumaként,

39 hanem a naplóíró politikai és irodalmi nézeteinek (olykor nagyon határozott) kifejtéseként is olvasható. A magyar történelem Kossuth-centrikus szemléletével vitatkozó álláspont kifejtése vissza-visszatérő tematikus eleme a naplónak. Ez a meggyőződés vezérli Lévaynak azt a törekvését, amely Szemere Bertalan és Görgey Artúr „rehabilitálására" irányul. 1906. szept 23án, a miskolci Szemere-szobor felavatása kapcsán azt fejtegeti: „Előre sejtem, hogy majd emlékünnepélyének fényét is, ha elhomályosítni nem fogják is, de nem szívesen látják a jelent dicsőítő hazafiak, akik nem tudják megbocsátani Szemerének az emigráció körében tanúsított magatartását, különösen azt, hogy Kossuthtal nem mindig járt egy úton." 1916. máj 21-én, Görgey halála alkalmából pedig így értékel: „Tiszta, gyémánterős jellemű egész ember tűnik el az ő alakjával, aki nemcsak az öntudatos, lángoló hazaszeretetftel], de az átható ész hatalmas fegyverzetével is el volt látva. Glóriává alakult fején az a töviskorona, mellyel dicső hadvezéri pályafutása után ajándékozta őt meg a nemzet egy részének balvéleménye. [...] Hírünk-nevünk gyarapodását s mindazt a jót, ami a szabadságharcból szinte mai napig láthatólag eredt, Görgeinek és Kossuthnak köszönheti a nemzet. Kezet fog a katonai és polgári dicsőség. Emezt bálványozó lelkesedéssel ünnepelte és ünnepli a nemzet, amannak szinte mai napig adósa maradt." A függetlenségi mámor és a Kossuth-kultusz ellensúlyaként szorgalmazza Lévay Széchényi és Deák érdemeinek tudatosítását is. 1903. jún. 1-én Berzeviczy Albert Széchenyi-tanulmányát dicsérve azokkal a nézetekkel vitatkozik, amelyek „Kossuth mellett Széche36 Lásd az 1892. okt. 24-i naplófeljegyzést. 37 Horváth Barna megállapítása szerint „az üres fészek magánya nem annyira a Múzsa szálláshelye, inkább szűk tere a halálra való felkészülésnek" (HORVÁTH 1988, 6.). 38 LÉVAY 1935, 43. 39 „Azzal az érzéssel búcsúzom majd a világtól, hogy ez a világ nekem szép volt, jó volt, semmivel sem maradt adósom." (1910. szept. 29.)