Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

Matyó ember muszka tanyán

- Vasutat építünk, ahhoz hordjuk a talpfát - elég messziről. A kavicságyást egy másik század csinálja, elól pedig kubikusok emelik a pályát megfelelő magasságba. Utánunk jönnek a sínrakók, és őket követik a sínrögzítők. Egy csapat krampácsol, egy másik telegráf drótot telepít, húz ki. - Messze van a munkahely? - Innen úgy fertály órányira, de ahogy halad a munka, egyre messzebb. - Hány talpfát kell elvinni egy nap? - Amennyit csak győzünk. Van négy cudar lelkű őr, azok állandóan hajtanak bennünket, megállni nem lehet, nem szabad, félredolgodra is csak egyszer mehetsz napjában, de csak öt percre, különben nyomban ütnek bikacsekkel. Beszélni is csak suttogva, keveset lehet, hogy észre ne vegyék. Pisilni majd megtanulsz menet közben. Most már minden fontosat tudtak. - Sorakozó, vacsora! Látták, hogy a többiek is csajkát, kanalat kapnak elő, tódulnak kifelé. Nosza, ők is! Az ételosztó, szintén fogoly, végignéz rajtuk. - Új fiúk vagytok? - Igen. - A csajkát a kenyérrel töröljétek ki, ahhoz víz nincs, csak reggel van egy kevés. Ennyivel is többet tudtak. Az első éjszaka nem volt valami kellemes. A fejük alatt egy kis szalmatömésű párna zörgött, takarójuk saját katonaköpenyük. A nagy hodályban semmiféle fűtés nem volt, hajnalra majd meg fagytak, még jó is volt, hogy kelni kellett. - Testvér, hová tegyem a cókmókom, hogy el ne lopják? - Ami érték, azt dugd a prices alá, vagy a szalmazsákba, a többit ne bánd, ha ellopják sem, úgy sem tudod megőrizni. Eldugta hát borotváját, borotvaszappanát, ecsetét. Törölközőjét, a kosztól már szinte fekete kapcáját elterítette maga alatt tartalék szűkgatyájával együtt. Bicskája, kanala mindig a zsebben volt, csodálkozott, hogy a bicskáját még nem vették el tőle. Igaz, nem is nagyon mutogatta. Csajkáját a polcra, a feje fölé tette a csaknem üres hátizsák mellé. - Ezt csak nem lopják el? Körülnézett, látta, a többieké is ott van.