Fából és deszkából. A miskolci Deszkatemplom (Miskolc, 1999)

A miskolci reformátusság a XIX. században (Dienes Dénes)

protestantizmus talaján az előbbi gondolkodás jutott általánosan érvényre, melyben a teológia legfőbb kritériuma az értelem lett. Ezért kapta ez az irányvonal a „racionalista" jelzőt. Bennünket természetesen a gyakorlati egyházi élet érdekel, amelynek a racionalizmusból fakadó jellemzője a moralizmus volt. Hozzá kell mindehhez tennünk, hogy ezt a szemléletet színezte a romantika, amelynek teológiai gondolkodásában a vallásos ember kerül a középpontba. Az általános egyházi életben ez a gondolkodás újfajta humanizmust eredményezett: a vallásos ember erkölcsös életet él, aktivitását a közjó érdekében fejti ki. Morális tökéletlensége (bűnös állapota) nem eredendően lezárt, megfelelő neveléssel fejleszthető, nemesíthető. Az ember többé már nem Megváltója kegyelméből élő bűnös, akinek ereje az érette áldozatot hozó Isten szabadításában rejlik. Önmagával nem tartozik Istennek, amiből következett, hogy nem feltétlenül szükséges az egyházhoz tartozni. Az egyház azonban, mint jól kiépült intézmény, a modern humanizmusnak megfelelő keretet adhat. Mert ha a dogmák tekintélye meg is ingott, a keresztyén morál még mindig mély tiszteletben részesült. Ezt a teológiai hátteret átszőtte a XIX. századi magyar protestantizmusra oly jellemző szabadelvű nemzeti gondolkodás. A protestáns teológusok meggyőződéssel vallották, „hogy a magyar ember születésétől fogva liberális és patrióta, azaz protestáns".

5 Álláspontjukban hangot kapott, hogy a reformátori tanításon nyugvó élő kegyességnél hatékonyabban szolgálja a nemzeti haladást az eleven politikai közélet, a szabad sajtó, az állampolgárok műveltsége, vállalkozó kedve, stb. Az egyháznak le kell mondania korábbi szerepéről, illetve programjában ezen elvek gyakorlati megvalósításáért kell síkra szállnia. Abban is hittek, hogy ez az önfeladás megtermi a gyümölcsét, mert ha megtörténik az állam liberális szellemben való átalakítása, egyben a protestáns szellem is áthatja a társadalmat. Ez a program nemzetet és egyházat egyszerre akart építeni, mégpedig a jót cselekvő erkölcs erejével, mert abban születik meg a „hit és ész közötti harmónia". A szabadelvű gondolkodás a lelkipásztorok döntő többségét megnyerte. Nem maradtak azonban egyedül, mert a paritásra támaszkodó egyházi alkotmány lehetőséget adott a nemesség meghatározó szerepvállalására is az egyházban. A nemzeti liberális vezető réteg pedig a (vidéki, egyházias) nemesség soraiból került ki, így az egyházban is fokozatosan élre tört a nemzeti liberalizmus eszméje. Ez azután meghatározta 5 Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon 1521-1945. Bp. 1985. 211. p.