Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

Lévay József emlékezete halálának 75. évfordulóján A Lévay József Közművelődési Baráti Körben 1993-ban elhangzott előadás Amikor 1911. november 19-én Miskolcon a Borsod-Miskolci Múzeum és Közművelődési Egyesület rendezésében megünnepelte a város, az ország Lévay József Kisfaludy Társaság-beli tagságának 50. évfordulóját, a sok köszöntő között, mint Beöthy Zsolt, dr. Tarnay Gyula alispán, Csorba György, a Református Gimnázium igazgatója, Balogh Bertalan, a Múzeum-Egyesület osztályelnöke, Kozma Andor, a költő, Pékár Gyula, a politikus és író, Jakab Ödön, Négyessy László és mások között Gárdonyi Géza egy mesét írt Lévay tiszteletére, ezt küldte el, ezt olvasta fel Sebestyén Géza. A mese arról szólt, hogy sötétben olykor lehet látni az égből csillaghullást. Ezek a szikrák nem szikrák, hanem apró szép fehér lángok: Isten égi országának lángjai. Minden emberben van olyan fehér láng, de belül van a testben. Azért nem lehet látni. Amikor meghalunk, a láng megint visszatér oda, ahonnan jött. Az a láng a lélek. így volt ez egy este is, ott égett egy nagy fehér fényű gyertya az Isten széke mellett. Az angyalok apró vékonyka gyertyákat gyújtogattak meg a nagy gyertya lángja mellett. Mindenik kis gyertyácskába bele volt nyomva valamilyen szerszám, egy picike kalapács, picike gyalu vagy harang, a legtöbbjében mégis eke. Ez a nagy gyertya az élet gyertyája volt. Aztán az Úr lebocsátota ezeket a Földre. Amikor a Földre érkeztek, csak a láng maradt meg belőlük, meg láng alján a szerszám. Némelyik lángocska palotába, selyembölcsőbe, némelyik szalmafödeles házba, szegény bölcsőcskébe esett. Az éppen akkor született gyermek fejecskéjébe, szívecskéjébe. Az utolsó gyertyácskába egy arany írótoll volt belenyomva. Az angyal az Úrhoz fordult, kinek dobja le? Palotába? Az Úr azt felelte: kunyhóba. Az Úr magához vette a gyertyát, maga dobta le. S ez a gyertya ide, Sajószentpéterre esett, Lévay József szívébe és „fejecskéjébe". Ez a gyertyácska akkor még fennen lobogott, bár akinek szólt a mese, már túl volt a 80. éven. Azóta három emberöltő telt el. Csak elődeink idézik alakját a Hunyadi u. 4. számú lakása ablakánál ülve. Itt is, Sajószentpéteren csak a legidősebbek emlékeznek viszsza gyermekkorukból alakjára. Az utókor számára még nekünk a kötelességünk, hogy felidézzük azt, továbbhagyományozzuk, s életpályával, mint a nagy idők nagy tanúja emlékével hozzákössük a mát és a jövőt a dicső múlthoz, amelynek küzdelmeit, szellemét ő testesítette meg, amikor már elmentek a pályatársak, Kossuth Lajos, Görgey, Szemere Bertalan, Arany, Tompa, Petőfi, s ő verseiben, emlékezetében, szívében hordva őket átadhatta azok emlékét a XX. századi közgondolkozásnak, hagyománnyá téve azt Miskolcon, Sajószentpéteren, az állami közéletben és a református egyházban. Erről a Lévay Józsefről emlékezünk most meg, először mint sajószentpéteri kisgyermekről, majd mint miskolci gimnazistáról, az 1848/49-es események tanújáról,