Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

Révai a „Marxizmus, népiesség, magyarság" című könyve vonatkozó tanulmányában (28) eléggé elítélőleg szól a kormánybiztosi szervezetről, túlságosan civil szervezetnek tartotta, melynek nem volt más hatalom a kezében, csak amit a megyei szervezet rendelkezésére bocsátott. Úgymond: így nem volt elég súlya sem a katonai kérdésekben. A továbbiakban írja: „Nem volt szervezett támasza a hadseregben a honvédek között, és ez azért hiányzott, mert nem volt meg a hadseregen kívül sem: a néptömegekben". - Ez a megállapítás azonban csak nagy általánosságban érvényes, mert pl. megyénkben még a hadvezetés igen sok szála is Farkassányi kezében futott össze. Ő volt az a „stabil" ember, aki végigszolgálta Irányi Dánielt, Szemere Bertalant Pulszky Sándort, Mészárost és Klapkát is. A veszély inkább abban rejlett, hogy az északi megyékben nem vártak olyan döntő támadást, mint a Dunántúlon, vagy az Észak-nyugati Felvidéken. Eléggé elbürokratizálódott a szervezés és a kormánybiztosi-katonai apparátus. A területi megoszlottság is hátráltatta egy ütőképes hadiszervezet kiépítését: az egységek előbb Farkassányihoz vagy Pulszkyhoz jelentettek (inkább Farkassányihoz) s csak azután került Irányi Dánielhez az ügy. Még a kiképzés problémáival is hozzá fordultak. (29) E nem egészen „katonai" jellegű szervezés és irányítás is oka lehetett a budaméri és kassai vereségnek, amint az ütközet szemtanúi leírásából kitűnik. Borús József a katonai okokat alaposan elemzi (30), kiemelve a nemzetőrök felkészületlenségét, fegyvertelenségét. A Farkassányi-iratok között van Kalos Dániel országos tábori biztos leírása, melyet Göncruszkáról 1848. december 12-én írt Farkassányinak: „Tisztelt Kormánybiztos Úr! Folyó hó 11-ik napja reggelén lett szóbeli jelentésem után kimentem a táborba, amint kiértem a csata megkezdődvén tanúja voltam miként tüzéreink célszerű lövéseik által az ellenség előcsapatját visszavonulásra kényszerítették, mire az ellenséges haditest három csoportba a gyalogság, a negyedikbe a lovasság léptetett előre; ezekre és főképp a lovascsapatra irányzott golyóink oly hatásosak voltak, hogy nagy reményt nyújtott a győzelemhez, s azért és mennyire lehetett az érkező csapatokat a győzelem reménye által kihallgattam, s mindaddig fenntartózkodtam a kassai parttetőn, mígnem rendelet nem jött, hogy a szekerek távozzanak, s én is előfogatos szekeremmel a völgybe ereszkedvén, még ekkor is jöttek a csapatok, kiket hasonló biztos győzelmi reménnyel buzdítván, vettem észre, mennyire nagy hatást teremt a biztatás, mert szavaim után azonnal nagyobb tűzzel és sietséggel indultak ki azon oldalaknak, melyekről váratott az ellenséges erő - azonban két közlovas nemzetőr, kiket a kassai csapatbelieknek lenni ismertem, vágtatva jővén lefelé a kassai portról, teli torokkal kiáltotta, menekedjen ki merre tud, erre a közellévők azonnal széjjel szaladván, többé semmi erő vissza nem tartóztathatott senkit. Még az ezredes úr segédje, Szontag úr, ki lovával megállapodván s biztatások között a futó tömeget visszautasítván nem mehetett semmire - ekkor tehát magam is továbbmentem, s két szekeret, melyek kenyérrészleteket vittek volna a táborba, visszahoztam, visszafordítottam még