Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

ÉLETEM TÖRTÉNETE - Deák Gábor

mája. A Kecsedszilváson élő Mózes nevű zsidó kereskedőnek volt öt hold jó földje Nagyiklód felé egyben sík területen. A kecsedi egyházközség a tagosításkor Szilkerék felé kapott néhány hold dimbes-dombos kecskelegelőt, ahol csak libát, kecskét lehetett legeltetni, még kasználni sem lehetett a gidres-gödrös területen. Ki kellett mennem Bányai bácsival átvenni a kecsedszilvási Mózestől az épületeket. De az is lehetett az Egyházkerület elgondolása, inkább az egyház vegye át, semhogy beleköltözzenek román családok. Én próbáltam vigasztalni titokban Mózes feleségét és serdülő lányát, hogy „nem lesz ez így mindig". Jó, hogy nem adták tovább. 1944 tavaszán bent ültem az Intézetben a Jókai u. 11. szám I. emeletén, amikor bejött Bányai bácsi, leült az íróasztalom mellé, kiesett a könny a szeméből és mondta: „elvitték a zsidókat". A falu három szekér kenyeret vitt a szamosújvári állomásra utánuk. Szamosújváron ismeretségem is volt Mihály Manó zsidó ügyvéd családja, Mihály Lydiával, aki Kolozsvárt a Román Gimnáziumba járt, kolozsvári teológus koromban ismertem meg. Őket is elvitték. A háború után 1945 májusában tudtam meg, hogy 1944-ben Bányai bácsi bevitt házigazdámnak, Tamás Gergelynének a Rákóczi u. 28. alá két zsák lisztet abból, amit Mózes 5 holdjából csépelt. Igaz, hogy a falusi malomban őrölt vörösliszt volt, korpás, de Tamás néni hálálkodott, hogy ezzel húzták át a frontot. így nem tartoztam azért, mert míg távol voltam, őrizte ruháimat, diplomáimat. A férje, Tamás Gergely csendőr volt 1920 előtt, aztán a románok úgy megverték, hogy belehalt. Lánya viszont már románhoz ment férjhez és Bukarestben élt. Tamási Áron a párhuzamos Vasvári utcában lakott. Sokszor találkoztunk. Pécsett előbb a Papnövendében voltunk, majd kitettek bennünket a Táborba. Harsányi László volt a vezető protestáns lelkész. Sok jó kapcsolatot szereztem ferencesekkel, bencésekkel, cisztercitákkal. Leszerelésünkkor tábori lelkészek lettünk. Volt, akit már onnan a frontra vezényeltek. Többeket elengedtek. így mentem haza Miskolcra szüleimhez. De a front közelgett, anyám vak volt, apám beteg. Legnagyobb bátyám Csíkszeredából Esztergomba került a postához. A Belvárosi Plébánián lakott a feleségével Kovács József tisztelendő úrnál. Elvittem anyámat oda. A front alakulása miatt már nem tudtam Miskolcra menni. A kifüggesztett felhívásokra jelentkeztem a Kiegészítő Parancsnokságon bevonulás céljából. Aki nem tette, elfogták és felakasztották, mint szökevényt és hazaárulót. Beosztottak az ott lévő 5. számú szegedi menekült tábori kórházhoz. Súlyos sebesültekből állt az alakulat, a Bencés és Ferences Gimnázium pincéjében voltak elhelyezve. Minden reggel lábuknál fogva húzták ki a halottakat. Amikor kivitték őket, még volt rajtuk ruha, amikor temetni mentem, már az sem volt rajtuk. A helybeli református lelkész, Csizmadia Dániel azt mondta nekem: „Neked még sokat kell imádkozni, hogy az Úrjézussal találkozzál." Aztán 1944 december karácsony estéjén elment a németekkel. Másnap, ünnep első napján Esztergom minden katolikus templomában szólt a harang, az evangélikusoknál is, csak a református