Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

ságával kapcsolatban is feltette a kérdést: „Pusztán egyéni ok miatt dörrent el az a lövés, vagy országos, nagy indító okai voltak?" Ekkor már szembeszállt az árral. Míg 1918-tól minden románban ellenséget látott - 1924-ben „visszahúzta Lucán Blaga román költő elismerésekor és köszöntésekor kezét, most ellene volt minden faji gyűlölködésnek, megkülönböztetésnek, faji, népi megosztottságnak, uszításnak. Úgymond Kántor Lajos: „Ezzel tartozott önmagának, emberi tisztességének és a történelemnek, mellyel korábban másképp szövetkezett. S ezzel az »egyszeru« szókimondással lírája csúcsra jutott, a díszítés nélküli forma csúcsaira. Az igazmondás csúcsára. A katarzis felemelő mélységéhez vezetve el mindenkori olvasóit, nem vonva ki a maiakat sem." A már hivatkozott és Sőtér által szerkesztett háromkötetes Magyar Irodalom Története című könyv is, de az Irodalmi Lexikon értékelése is elismeri, hogy az induláskor „irredentizmusba tévedt" verseiből lassan a humánum eszméinek fenntartását, a közös emberi szenvedések, élmények, erkölcsi magatartásformák és elesettségek felmutatását tartotta feladatának. Az építész fia a „lelkek építészének" tartotta magát, ahogy azt ilyen című versében is megírta! De hadd fejezzem be azzal az összefoglaló értékeléssel, amit a hozzá legközelebb állók írtak, ezek között is Imre László: „A költő Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer veszéllyel és kelepcével. Azt hiszem, senki sem tudott volna tökéletesebben viselkedni, mint Reményik viselkedett. A költőtehetség nem volt elég itt, sőt nem is volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett: s a költő értékei emberi értékek. Ember, erdélyi ember és magyar." Ezeket a sorokat Imre László Babits Mihálytól idézte, mondván: „Látjuk, Babits nemcsak költőként tartotta nagyra Reményiket, hanem azt is megérezte, hogy a "kisebbségi morál« kialakításában vannak kivételes, maradandó, erkölcsi érdemei." Én utoljára 1939 tavaszán láttam őt a kolozsvári evangélikus templomban, szavalta verseit, az Ahogy Lehet, a Papp Demeter kalauz és A templom és iskola című verset. Tekintetét a templom menyezetére szegezve, kipirult arccal, lángokat, tüzes lángokat lövellő szemével mondta: „Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát,", s „Ahogy lehet, ahogy lehet." Én ilyennek láttam őt, s bocsássanak meg hallgatóim, ha úgy gondolják, hogy valahol túloztam volna. Magam is erdélyi vagyok, történész is vagyok: a kettő összegezéseként adtam az alcímet: Reményik Sándor, az erdélyi költő. Bár a hivatkozott értékelések elismerik költői vénáját, eszmei, gondolati, erkölcsi, vallási világát előbbre helyezik sok másoknál, de igazán megérteni külső, akadémikus hozzáállással úgy nem lehet, mint azzal az érzéssel, élménnyel és átéléssel, amit Erdély jelentett és jelent az ide kiszámlázottaknak és az otthonmaradottaknak.