Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL

dély „fejedelmévé, princes Transylvania, a székelyek és szászok grófjává" is koronáz­zák, mint ahogy az a magyar királyok titulusaiban is szépeit: comes siculorum et saxéor rum etc. S ez a végleges román berendezkedést jelentette Erdélyben, megindult a menekülés. Az első motívumból születtek a Tisza-versek, mint a Magányos cipruság, 1918. Mindszentek estéjén, másik A geszti sírbolt előtt, Nagyszalonta és Geszt között. A má­sik végpont az Anteus című vers. Ebben van hitvallása Erdély mellett: „És most mintegy, jöjjön rám akármi, Csak itthon hulljon rám a szemfedel, Amint a tájra hullt a hólepel, A sorsa elől nem fut senki el. " A kettő között szólaltak meg a menekülők áradatát festő Vándorló város, a Nagy magyar télben és a már nem új, de végzetszerű sorsköltemény, az Eredj, ha tudsz. En­nek alcíme az: Egy szívnek, mely épp úgy tud fájni, mint az enyém. De ilyen költemé­nye több is van, ha valakiről megtudta, hogy elhagyta hazáját. Ez a költemény ebben a vonatkozásban is említendő, hogy Reményik magyar­ságtudata szenvedélyesebb volt sokakénál. Még Imre Sándorénál is, aki tanára volt a kolozsvári református kollégiumban. Imre Sándor a tettekben - mint Kölcsey - bizo­nyított hazaszeretet-fogalom szószólója volt, nem a szólamos hazafiságé. Imre László­nál szerepel először a Végvári-versek értékelése az 1990-ben, tehát a múlt évben meg­jelent Reményik Sándor Erdélyi március című kötet bevezető tanulmányában. Úgy­mond Imre László: „A Végvári-versek megszületése, ez a különös szerep- és hangnem­váltás azzal magyarázható, hogy ő, aki magányosnak és szerencsétlennek látta magát, most a királyi Románia nacionalista légkö-rében magára hagyatottnak és reményt vesztettnek érzi az erdélyi magyarságot, ilymódon tehát korábbi egyéni keserűségét egy népcsoport kétségbeesésének kifejezésére tartja alkalmasnak". A Nyugodt vagyok című, 1919 márciusában írt versében mondja: Lelkem derült, Mint éjfélkor az égbolt: úgy ragyog. Nyugodt vagyok, Nyugodt és erős. Ami viasz volt bennem, Most acél. Ami tompaság: most borotvaél. Ami ernyedtség, most felajzott íj, Pedig talán a fejem lesz a díj. Amit ezért a nyugalomért fizetek.

Next

/
Thumbnails
Contents