Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)
VÁLOGATÁS DEÁK GÁBOR MEGYE- ÉS VÁROSTÖRTÉNETI TANULMÁNYAIBÓL, MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI, TUDOMÁNYOS ELŐADÁSAIBÓL
Értékelői sokan voltak. Az Új Idők névtelen nekrológjának írója szerint: „Vadnay még a másvilágon is felfedez tehetségeket és azokat istápolja, vagy ha találkozik egy vad zsenivel, annak jóindulatú, de kissé gunyoros mosolyával mondja: lassabban barátom, halhatatlan csak az lesz, aki ismeri az életet". Mások szerint: „ha fejedelme lehetne az irodalomnak, miért ne lehetne viceispánja is". Ez volt Vadnay. Mások ismét azt mondják: „Vaskezekkel kormányozza a literatúra vármegyéjét, az ő akarata irányadó benne". „Sok tehetségtelentől elzárta a sorompót." Jobban féltek tőle, mint Gyulai Páltól, mert szigorú volt az irodalmi mércéje. Ezért aztán sok támadója is volt. Mint író nem elégedett meg alakjainak fejlődésrajzával, hanem megkereste mindenik szereplőjében az embert. Fő területe a széppróza volt, hisz regényeinek, elbeszéléseinek száma alapján - egyesek szerint - Jókai után következett. Regényeinek, novelláinak alapjául valami erkölcsi tételt tűzött ki, ezt iparkodott bizonyítani. Erős erkölcsi mértékkel mért, szereplői mindig megkapják a megérdemelt jutalmat vagy büntetést. Fiatalkori műveiben a véletlennek is nagy szerepe van, beleszól a jellemek életébe. Leggyakoribb tárgya regényeinek, novelláinak a szerelem. De megtalálható nála a bűnös szerelem, a szerelem patológiája is. Fiatalkori írásaiban a fiatalok romantikus szerelmével foglalkozott, később a házasélet konfliktusait írta meg. Azonban nem volt igazi lélekbúvár. Pályája elején hőseinek társadalmi köre elég szűk volt, költők, művészek, orvosok, árvaleányok, grófnők voltak, később a kispolgárság jellegzetes alakjai, menyecskék, postásnők, kisvárosi pletykázó asszonyok. A halála után megjelent Elbeszélések kötetben a magyar falu és népe a főszereplő. Jókai-hatás is kimutatható írásaiban, a francia regény egy-egy reminiszcenciája. Császár Elemér azt írta róla, hogy „nem fosztott ki egy írót sem, nem követett senkit, a maga lelkéből merített, önmagát adta, s ha nem nyújtott igazán értékeset, ez onnan van, mert nem volt igazi regényíró". (A magyar regény története 1922, 253. lapon.) Maga is látta és be is vallotta Beöthy Zsoltnak: „Tudtam, hogy a nekem juttatott tehetséggel írói maradandóságot nem érhetek el, de azt lehetőleg művelve egy darabig a nemzeti műveltség és a jó ízlés szolgálatára némi haszonnal fordíthatom." 1879-ben írta ezt. Nem volt zseni, hanem „napszámos" volt, aki aprópénzre váltotta azt, amit az életben talált. Kiegyensúlyozott ember és író volt. Czuczor Gergelyről azt írta említett emlékbeszédében: „Ily nemes alapokra jól esik a jóknak kegyelettel gondolni, hisz úgy is az emlékezés az egyetlen kapocs, amely az élőket még összeköti a holtakkal. Valahányszor a szeretet melegével emlékezünk róluk, mintegy újólag együtt vagyunk velük". Csorba Zoltán könyve szerint a legnagyobb érdemet mint szerkesztő és újságíró szerezte. Szendrei egy kis túlzással mondta róla, hogy e tekintetben senki sem versenyezhet Vadnayval. Szépirodalmi napilapot teremtett, s abban Erzsébet királynétól lefelé minden magyar nőnek, az egész társadalomnak érdekes és ízléses olvasnivalót adott. Mint szerkesztő nemzeti műveltséget fejlesztett és az irodalom mint esztétikum áhítatos tiszteletére nevelt. Ezek Szász Károly szavai voltak.