Rácz Imre: Adács. A római katolikus templom, a plébánia és a népoktatás története (Miskolc, 1998)

Előszó

ELŐSZÓ A történetírás nem csupán adatok egymás mellé rakása és ujjainkon elszámlálható okok és okozatok száraz rendszerezése, hanem mindezek szükségszerű feltételezése mellett az életnek, egy lelken át megszűrt képe, tehát művészi tevékenység is és valóságos újrateremtés. Ezért az eszményi történetíró alkatának egyik elengedhetetlen vonása a tárgyba való közvetlen beleélés adománya. Sokszorosan szükséges ez különösen oly tárgykörökben, amelyek az emberi lelket közvetlen közelről, tevékenységének és megnyilvánulásainak legbensejében ragadják meg, így pl. az egyháztörténet-írásban. Korunk egyháztörténet-írása is követi a történettudomány egyéb ágainak mai szemléletmódját, és különös figyelemben részesíti a vallásos élet közösségi, népi vonatkozásait, a társadalmi, lélek- és élettani szempontokat. Ezek első kézből való megismerésére alig találhatunk megfelelőbb területet egy plébánia életének feldolgozásánál. Egy plébánia múltja főként három együttható közreműködéséből alakul: a Pásztoréból, a Nyájéból és a környezetéből, s nem utolsó sorban a katolikus nevelésből, népoktatásból. Lelkipásztori életutamból az 1940-41-ig, továbbá az 1968-1974-ig lefolyt időszakot Adácson töltöttem; második alkalommal, mint bátyám, Rácz Pál esperes, plébános káplánja. Ez utóbbi időszakban született ez a könyv, az akkori tapasztalataim és kutatásaim alapján. Magamról annyit írok, hogy Gyöngyösön születtem, 1914. július 7-én. Szüleim Rácz Sándor kovácsmester és Gulyás Erzsébet voltak, akik az arlói temetőben várják a