Dobrossy István: Borsod és Miskolc 1848-1849-ben. Naplók, töredékek, visszaemlékezések (Miskolc, 1998)

A tűzérhadnagy; lelkipásztor: Sáfrány Mihály (1828-1903)

tatni, hogy úgy lehet visszajövök, mint Miskolcról, de ő meg erre azt mondta: „Ugy lehet, soha nem látunk többet." Augusztus 10. körül járt az idő; az indulás reggelén még virradta előtt ott voltunk Putnokon Dienes Gyurival, el is indultunk azonnal Rimaszombat felé s jó délben már Losoncon voltunk, estve felé átmentünk az Ipolyon az úgynevezett „Ráró" hídján s megháltunk a legközelebbi Szakái vagy Ludány nevű faluban. A fogadóban kaptunk egy szobát, egyebet semmit. A szobát elfoglalták Szepessyék, mi Gyurival az udvaron, a szekér mellett háltunk. Másnap Balassagyarmaton deleltünk s megnéztük a híres, akkor még az országban egyedül álló, egyes tömlöcöt, mely a „Szemere Bertalan Utazásai"-ban leírt rendszer szerint épült. Minél inkább közeledtünk Váchoz, annál inkább izgatott a vágy, megláthatni a váci hegyekről a Dunát és Visegrádot. S csakugyan, elámultunk a nagyszerű látványon s néhány perc alatt szótlanul átéreztük, s összefolyt képzeletünkben minden, amit ezekről mindeddig tanultunk, olvastunk és hallottunk. Váczra — tervünk szerint — beérkeztünk oly időben, hogy azonnal vasútra ültünk, - nagy kíváncsisággal először életünkben. (Templomi egyszerű székek egymás mögött!) A szekér ottmaradt s várni kellett a visszaérkezésig; mi pedig beérkeztünk, nagy izgalmak közt Pestre, sötétben, amikor már a város és indóház ki volt világítva. Tehát az útszéli tájékból csak keveset, Pestből úgyszólván semmit sem látva, begyalogoltunk hordárok kíséretében a „Veres ökör" fogadóba. Másnap együtt mentünk reggelizni a Széchenyi ligetbe. Amint ott ültünk egy asztalnál, közel hozzánk ment el sietve - bizonyosan szolgálati küldetésben - egy csínos magyar katona, új gálában, vörös zsinóros barna atilla, kék pantalló rajta, fején csákó, magyar címerrel, lófark-forgóval, válláról fekete szíjon rövid kard, bőrtokban stb. Mi rábámultunk, hogy miféle katona az, ilyet még nem láttunk. A szomszéd asztalnál ült pedig egy fiatal úr, vitorlavászon ruhában, fején kék sapka, ezen pedig elól két kis ágyú keresztbe illesztve. Ez észre vévén kíváncsiságunkat, oda szólt hozzánk: „Honvédtüzér az, uraim, - én is az vagyok." Ez nagy újság volt előttünk, ezek létezéséről még nem tudtunk. Azonnal öszszenéztünk s mindnyájan egyet gondoltunk, hogy nem jobb volna-e tüzérnek menni, mint bakának. Kérdezősködtünk azután a szomszéd tüzértől, a lehetőség és körülmények felől, elhatároztuk magunkat. Következtett azután az utánjárás, a kivitel stb. s még az-