Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Dobrik István: Miskolc képzőművészeti élete a 20. század második felében

megnyitása /1988/, a Petró-házban Szalay Lajos és Kondor Béla állandó kiállításának megnyitása /1992/, a Rákóczi-ház, mint a galéria új, központi épületének átadása /1996/) a város konzekvens szakmai és fejlesztési elképzeléseinek megvalósulásaként értékelhető'. A galéria bővülése mellett fontos mozzanat volt a Miskolci Képtár létrejötte /1973/, amely dr. Végvári Lajos művészettörténész professzor kezdeményezésének köszönhető. A Borsod-Miskolci Múzeum utódjaként egyre izmosodó Herman Ottó Múzeum meglévő képzőművészeti gyűjteménye bővülve a Magyar Nemzeti Galériától kapott letétekkel, majd vásárlásokkal és magángyűjteményekkel, az ország egyik legjelentősebb képzőművészeti gyűjteményévé nőtte ki magát. Külön említést érdemel Petró Sándor műgyűjtő értékes kollekciójának közgyűjteménybe való kerülése, Kondor Béla emlékének ápolása, a grafikai biennálékról történő rendszeres vásárlások. A képi információrobbanás nyomán a rajztanítás-vizuális nevelés újszerű értelmezésének, a pedagógia megújulásának egyik bázishelye lett a megye és Miskolc. Ennek köszönhetően alakult ki a zenei neveléshez hasonlóan a vizuális nevelés alsófoktól felsőfokig tartó rendszere. Az oktatás területén fordulópontot jelentett az egyetemen a társadalomtudományok megjelenése, az ifj. Kunt Ernő által létrehozott Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszék megalakulása, valamint a művészettörténet oktatása a Miskolci Bölcsész Egyesületben. A század második felének utolsó etapja meglehetősen ellentmondásossá tette a képzőművészet helyzetét. Egyrészről a megszűnt, centralizált intézményrendszer a szabad művészeti társulások és csoportosulások régen óhajtott lehetőségét hozta el, másrészről azonban a szabadpiac már-már tragikusnak tűnő értékválságot idézett elő. Egyrészről magángalériák sora alakult, megvalósulhatott az értékteremtés szabadságának lehetősége, másrészről tehetséges művészek nagyrésze került létbizonytalanságba. A vásári kereslet a sekélyes, könnyen emészthető műveket preferálja. Ebben a helyzetben méginkább felerősödik a már felsorolt intézmények értékorientáló felelőssége, a megharcolt értékek megtartásának súlya. Elmondhatjuk hát, hogy a század második felében valóra vált az a százéves vágy, amelyről 1895-ben Hock János itt Miskolcon is szónoki hévvel szólt: erősödjön a vidék képzőművészeti élete, legyenek képtárak, művészeti előadások, vándorkiállítások, részeként egy átfogó művészeti reformnak. Az első miskolci képzőművészeti kiállítás óta — amelyet 1899. november 11-én nyitottak meg a Megyeháza nagytermében - lassan száz év telt el. Az akkor még unikumnak számító eseményt ma már mindennapjaink szerves részeként élik át a városlakók. Talán megérhetjük a vidék önállóságát, példaadó önbecsülését, amely-