Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)

A művészetek világa - Porkoláb Tibor: Van-e Miskolcon irodalom?

meglehetősen kellemetlennek tűnő - kérdéssel. (Ha a jelentős alkotások és személyiségek hiánya kompenzálható lenne az önreflexív megnyilatkozások viszonylag nagy számával, akkor minden kétséget kizáróan állíthatnánk: van miskolci irodalom.) A szomorú tünetek regisztrálása ezeknek az áttekintéseknek már-már elmaradhatatlan kellékévé válik: „valamelyes egységes irányban kifejlett helyi irodalomról [...] korántsem beszélhetünk. A vidéki város szúk keretei, sokszor aprólékos, kicsinyes viszonyai, az érvényesülés csekély tere, számos kiváló szellemünk mellett is lehetetlenné tette annak kifejlését" - írja Miskolc első monográfusa, SZENDREI János; „Miskolc az irodalom szempontjából mindezideig terra incognita volt az ország közvéleménye és irodalmi körei előtt. [...] Miskolcon csak elszórtan felbukkanó irodalmi jelenségek voltak, de irodalmi kultúráról beszélni sem lehetett" - diagnosztizál a Csokor című miskolci antológia szerkesztője, HAJDÚ Béla; „Miskolc irodalmi szempontból - sohasem volt jelentékeny hely. [...] Úgyszólván egyetlen előfeltétele sem volt meg egy erőteljes irodalmi élet keletkezésének, kibontakozásának" - olvashatjuk HALMAY Béla és LESZIH Andor várostörténeti monográfiájában; „Miskolcnak nincs ilyen magasabb szellemi egysége, laza város. Házai fölött nem lebegnek a kultúra múzsái és a századok árnyai" - állapítja meg a szociográfus SZABÓ Zoltán; „a mi pátriánkban a folyóiratok abbamaradnak, az irodalmi életnek csak szalmaláng-fényeit, egy-egy személyhez kötött fellángolásait emlegethetjük. [...] Az újabb munka nem folytatás volt, hanem elölről kezdés. így vesztek el kialakulófélben levő irodalmi hagyományaink, ezért történelmietlen Miskolcon az irodalmi élet" - fogalmaz a regionális irodalomtörténeti szintézis szerzője, CSORBA Zoltán. A Miskolc című hetilap 1937 első hónapjaiban egész cikksorozatot szentelt (Hol bujkálnak a miskolci írók? címmel) a helyi irodalom kérdéskörének. A sajtóvitát a Miskolcra látogató ZSOLT Béla (egyébként rendkívül udvarias) kritikája robbantotta ki: „Van-e Miskolcnak fiatal írói és költői gárdája? [...] Mi ugyanis számon tartjuk a vidéki tehetségeket és bizony igen gyakran állapítjuk meg, hogy Miskolc ezen a téren sehol sincs. És ennek nem kizárólag a fiatal tehetségek az okai [...], hanem talán a 'helyi' atmoszféra, amelyben elsikkadnak." A kritikára reagáló (tehát mégiscsak létező?) fiatalnak és miskolcinak nevezhető írók szinte egymást túllicitálva igyekeztek megerősíteni ezt a feltételezést: „nincs meg a Miskolci Ember, nem lehet egyelőre miskolci lelkiségről beszélni, tehát par excellence miskolci irodalom sincsen" (VIHAR Béla); „a miskolci írók nem bujkálnak, a miskolci írók nincsenek. Ezt az emberfajtát, mint felesleget nem termeli a miskolci Genius Loci" (DEMETER Géza). A város irodalmát elsősorban hiány-, illetve krízisjelenségek sorozataként meghatározó fiatalnak és miskolcinak nevezhe-