Miskolc a millecentenárium évében 1. (Miskolc, 1997)

„Miskolci Évszázadok" konferenciák a honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére - A bányászat, a kohászat és a gépipar Miskolcon - Sziklavári János: A diósgyőri vasgyár jelentősége a magyar gazdasági életben a második világháború után

hiányos technikája, a nyugati piacot azonban nem; különösen a drágább minőségi acélok terén nem. Az iparpolitika ennek ellenére sem tartotta fontosnak a sorok félbemaradt beruházásának befejezését. Az export kapcsán szót kell ejteni az 1960-as években megfogalmazott, majd azóta is következetesen hangoztatott „maradék" elvről. Ennek lényege az volt, hogy vaskohászatunk csak azt exportálja, ami a hazai igények kielégítése után még megmarad. Ez a szemlélet kezdetben — egy-két százezer tonna export idején — még elfogadható volt, de amikor az export a nyugati piacokon millió tonna nagyságrendűvé növekedett és ezzel az ország jelentős devizaforráshoz jutott, a gazdaság is exportorientált lett, már nem. A maradék ugyanis a fejlődésben elmaradt hengersorokról került ki, amelyeknek termékei méretpontosság, alakhűség, felületminőség, csomagolás, átmeneti korrózióvédelem, etikettezés tekintetében messze elmaradt a nyugati termékektől. Az átvételi árakba a nyugati kereskedők ezt bekalkulálták; a nyugati feldolgozók meg ilyen „minőség" alapján értékelték a magyar vaskohászat színvonalát. Gyakran előfordult, hogy inkább félterméket (bugát) vásároltak tőlünk, amit korszerű hengersorokon első osztályú minőségi áruvá hengereltek. Ez iparpolitikai szemlélettel minősítve azt jelentette, hogy Magyarország Nyugatnak buga alakban anyagot és energiát adott el, amire Nyugat értéknövelő technikát vitt rá. A maradék elv legalább annyit ártott Diósgyőrnek, mint a KGST okozta bezárkózás. Ésszerű az lett volna, hogy a kedvező körülmények között beszerezhető nyersanyag és energia adta lehetőség kiaknázásához olyan technológiai színvonalra növeljük a nemesacél-hengermű sorait, hogy azokról minden tekintetben kiváló minőségű és értékes acéltermékeket exportálhassunk. Ismeretes, hogy a világpiaci acélárak másként változtak, mint az itthoni - központilag irányított - acélárak. Az 1980-as évek derekán, amikor az acélárak a világpiacon csökkentek, itthon viszont növekedtek, a vaskohászati export erősen veszteséges lett. A konvertibilis fizetési mérleg a 250-300 millió USD-t kitevő bevételt azonban nem nélkülözhette, ezért a költségvetés előbb teljes összegében megtérítette a gyárak veszteségeit, de később csak részlegesen. Az exportveszteséget különbözőképpen értékelték a kormányon belül is és a közvéleményben is. Az ipari vezetés elrendelte, hogy veszteséges termékeket a gyárak ne exportáljanak. Csakhogy a nem értékarányos belső árrendszer miatt nem lehetett biztonsággal kimutatni, hogy melyik termék veszteséges, melyik nyereséges. A közvélemény meg - sajnos — akkor is hitt és még ma is hisz a médiáknak, akik vaskohászatunk problémáit előszeretettel indokolják a „vas és acél országa" jegyében „nagyra" kiépített vaskohászat elkerülhetetlen következményeként. Ez utóbbi kapcsán megjegyezhető, hogy akik annak idején