Miskolc a millecentenárium évében 1. (Miskolc, 1997)

„Miskolci Évszázadok" konferenciák a honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére - Miskolc kereskedelmének és iparának története - Dobrossy István: A Miskolci Kereskedelmi és Iparkamara szervezete, szakosztályainak munkája 1880—1949 között

tevékenység válik általánossá. Ez jellemzi az újjáépítés időszakát, hogy aztán így szűnjön meg, illetve más szervezeti keretek között alakuljon újjá. Az egyes kézműipari vállalkozások száma érzékelhetően igazodott a reális fogyasztói, piaci igényekhez. Erre utal, hogy képviselőik száma 1920-1950 között alig-alig, vagy egyáltalán nem változik. Ez jellemző a „kuriózum" szakmákra éppenúgy, mint az ún. „divatipar"-okra. Régi miskolci mesterségnek, de a vizsgált időszakban már különlegességnek számított a cseréppipa készítés, a szarufésűs vagy az esernyős mesterség, a fegyverműves és a fegyverolaj készítő is. Egy-egy képviselője volt a húsfüstölésnek, vagy a Zia/pdco/ásnak és a hurkakészítésnek is (a foglalkozás képviselőit inkább a „gyár"-nak nevezett középüzem, illetve üzemek fogták össze). Hagyományos mesterségnek számított 4-5 képviselővel a kötélgyártó, a kosárfonó, a kefekötő és a kesztyűkészítő. A negyed évszázad alatt változatlanul 5 mézeskalácsos volt a városban, hét nyerges, 2 nemezsapka készítő, ugyanennyi szita- és rostakészítő. Egy paszományos, 4 rézöntő és rézműves, 2 seprőkészítő ki tudta elégíteni a városi igényeket. (Utóbbi terméket a falusi ipar szállította a vásárokra és a miskolci piacra, de volt helyben gyári előállítása is.) A felsorolt mesterségek kisszámú képviselőivel szemben voltak olyanok, amelyek mindig nagy számaránnyal voltak jelen a város napi életében. így az élelmiszer ipar területén a pékek száma mindig 50 körül mozgott, a cukrászoké pedig 15-20 között. Közel száz hentes műhely volt, s a vendégfogadó, vendéglátóiparban foglalkoztatottak száma (büfés, kávés, kifőzdés, vendéglős) is száz vállalkozó, képviselő fölött volt. A bőriparban a csizmadiák helyett a cipészek váltak jellemzővé. A cipészek és cipőfelsőrész készítők száma 350—400 között mozgott, a csizmadiák száma 70 körül maradt. A textilipart elsősorban a szabók képviselték, a férfi és női szabók száma a vizsgált időszakban 300 fölött volt. Nagyon magas a varrodák, illetve a varrónők száma, 150 képviselő fölött. A fémiparban kiemelkedő szerep jutott a lakatos, kovács és bádogos szakmáknak, de magas az aranyművesek és ékszerészek száma is. A faiparban az asztalosok és az ácsok álltak az élen. Az asztalosok száma 125—150 között változott ebben az időszakban. Az agyag- és kőiparb&n a kőművesek száma közelítette a másfélszázat. Mindössze néhány fazekas működött a városban, s hasonló számú kőfaragóra volt szükség. A betonöntő, betonkészítő kézműves kisiparnak működött gyári megfelelője a Zsolcai kapuban. A szakmák nagy száma sorolható a szolgáltatóipar és az építőipar területéhez. 59 taxis volt a városban, s ennek megfelelően alakult a gépkocsi szervizek és gumijavítók száma is. Egyre nagyobb igény mutatkozott a kozmetikus, a fodrász és a fogtechnikus iránt, de 18-20 fényképész is reális igényt kellett, hogy kielégítsen a 20.