Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

13. fejezet RÉGI MISKOLCI MESTEREMBEREK, MÜVEIK ÉS ÉLETMÓDJUK

csuprokban ott látjuk a festek gyorsabb szárításához szükséges silberglettet

61 és bleiczuckert.

62 A kindrusz

63 és venyige,

64 a bleiveisz

65 és kremzelveisz

66 fehéret, a sût

61- és krómsárga, a minium, a cinóber- és karminvörös, a sveinfurter laibgrün

6

* zöld, valamint a berliner blau

69 és kobald kékfestéket. Megköszönve a majszter uram szíves fáradságát, el akarunk búcsúzni, ő azonban felkér, hogy menjünk be, be akarja mulatni a feleségét és egy pohárka papramorgót üríteni. A pitvarkonyha tűzhelyénél a főzés körül sürög-forog a jóképű háziasszony, aki nyájasan betessékel a szobába, ott leültei, máris kiveszi az almáriumból az aranysárga szilvóriumot, a hozzávaló kupicákkal, a jó ropogós pogácsákkal, amit köszönettel elfogadunk. Az első poharat a háznép egészségére ki is ürítjük. A másik pohárnak megtöltése közben elmondja a házigazda, hogy a szőlejében bőven terem szilva, azt ő rendesen maga lőzeli ki, úgyszintén orvosságnak földi bodzából is szokott pálinkát főzetni, a változatosság kedvéért a felesége diópálinkát is főz - még rákerülhet a sor. A falon felfüggesztett képek egyikén az öreg református szuperintendens,

70 a szelíd arcú Apostol uram arcképe. Egy kézirajzolási oltár, egy szószék lépcsözettel és oldalnézetben, valamint hosszmetszetben is. Egy könyves almárium elölnézet és oldalnézettel és végre az antik oszloprendszer ábrái méretezve, aláírva a házigazda neve, keltezve Bécs.... évszám. Kérdem a házigazdát, hogy mivégre rajzolta ezeket. Azt mondja feleletül „elmondanám, ha megengedik, a történetét, hanem elébb egy kupicával hajtsunk fel." Ez megtörténvén szerény hangon, sivalkodás nélkül tömött szavakban elmondja a házigazda a következőket: ... „talán nem is szükséges felemlítenem, hogy az én apám, nagyapám, ugyanebben a saját házában folytatta a mesterségünket. Én nem voltam soha rossz tanuló az elemiben, felkerültem tehát az itteni líceumba, elvégezvén 4 osztályt, 14 éves nem voltam, de elég erős a mesterségre, az én akaratommal is megegyezett a szándéka, tehát leszerződtetett a nyitott céhláda előtt asztalosinasnak 4 évre, azon kijelentéssel, ha jól viselem magamat egy fél évet annak idején majd elenged a tanoncidőmből. Édesanyám megvarrta nékem a kék mellsurcot, odaálltam a színre az ócska gyalupadhoz faszögecskét faragcsálni, majd későbben festéket törni, s csak azután kerültem a műhelybe, előbbre fűrészelni, gyalulni és vésni, majd székeket, fali sótartókat, tálasokat, s a több effélét csinálni. Közbe-közbe édesapámnak is segítettem keményfa, funírozott vagy több afféle bútorokat csinálni. Az idő eltelt, a szabadulás ideje közelgett, a jó édesapám elhívatta a szabómestert, Kenyeresy uramat, akivel megbeszélte a szabaduló fekete posztóruhám gérokjának

71 hosszát és kiválasztotta a posztó minőségét is. A megbeszélés szerinti ruha ellen kifogás nem lévén, kifizette apám a 40 vállóforintol, amit könnyes szemmel megköszöntem édes szüleimnek. Erre édes jó apám annyit mondott. - „Látod édes Ham, jó magaviseletedért elengedtem a félévet, mert a Karácsony előtti kvartális gyűlésen

72 fel fogsz szabadulni. Segítsen a jó Isten!" Már a mondott céhgyűlésen az új szabadulóruhámban jelentem meg a céhláda előtt, a céh jegyzője felolvasta nekem az artiku-