Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

10. fejezet AZ ALKOTMÁNY FELFÜGGESZTÉSE, PROVIZÓRIUM ÉS AZ 1867-IKI KIEGYEZÉS

becsült boroshordó eltulajdonításáért a veresbugyiki donibon

4 akasztófán végeztetett ki. A másik nevezetes tény pedig az volt, hogy az ősidők óta szerdán és szombaton tartott miskolci hetivásár keddre és péntekre tétetett át. Ez utóbbi esetet akként humorizálta a miskolci nép, hogy a íoispánhelycttes egyik fakó, másik sötét pej szép lovát keddnek és pénteknek keresztelte el. Megjegyzem azonban, hogy a miskolci polgárok fel folyamodása folytán a szerdai hetivásár napja visszaállíttatott, a szombati pedig pénteken maradt. Részben ki lett tehát elégítve mind az izraelita, mind a keresztény vásáros közönség kívánsága.

5 Az 1863-iki ínséges év a nagy szárazság következtében keserűséget hozott az országra. Sem aratás, sem legelő a marhának, sem búzatermés a nép számára nem volt annyi, hogy az általános ínség be ne következett volna. Ezrével bunkózták le ezidőben az éhen roskadozó lovakat és ugyancsak ezrével hajtották az alföldi szarvasmarhákat a Bükk hegységi erdőkre, hogy gallyakon és faleveleken legeljenek, aminek az lett a következménye, hogy száj- és körömfájásban hullottak el. Ez évben vívta meg Ausztria, Poroszországgal egyesülten a dánok ellen a Schleswig-Holstein háborút.

6 Két miskolci fiú, Mihalovits Sándor és Müller János altisztek bőségesen lettek kitüntetve, arany és ezüst érmekkel. Az első, tisztirojtot is nyert mellé. A provizórikus kormány befejezte a szervezéshetet. Kinevezte a megyék részére a főispáni helytartókat és egyéb közigazgatási személyzetet. A hat éven át működésben volt provizórium munkáját tovább folytatta. Megérkezett Máriássy Ádám, mint Borsod vármegye főispáni helytartója, aki vasszigorral fogott hozzá, mind a megye, mind a város tisztviselőkarának kiegészítését végrehajtani. Nem is került nagy fáradságba, mert hiszen akadt bőségcsen a megyéből és a városból, aki innen ki nem került, máshonnan, még a Dunántúlról is telt. Zakatolhatott és döcöghetett a közigazgatás szekere. Kihirdettetett a statárium, elrendeltetett a katonai sorozás és az arra kötelezetteknek karhatalommal való behozatása. A sorozásra csak alig jelentkeztek a katonakötelesek, majdnem semmis volt az eredmény. Az adóbehatjtás sem működött: dacára annak, hogy minden nagyobb adófizető úgy a városban, mint a megyében megfelelő számú katonaságot kapott kényszerellátásra, az adót mégse fizette, ellenben a fenti módon elszállásolt katonaságot majdnem tejben-vajban fürösztötte. Faluhelyeken, úri kúriákon víg muzsikaszó mellett lakmározott a többnyire cschekből álló katonaság. Meddő maradt tehát így Schmerling fáradozása, s ezirányú politizálása zátonyra jutott: Se katona, se pénz. 1862-ben újból kiíratott a sorozás és miután a fiatalság akkor se jelentkezett, a nem jelentkezőket a hatóság pandúrok és katonaság által kajtatta fel. Testvérbátyám és én a 140 összefogdosott közé jutottunk, s a sorozó bizottság elé kellett állnunk. Az eléjük kerültek közül nagyon kevesen kerülték ki a besoroztatást. Testvérbátyám, ki 24 évesként már a katonai kötelezettségen túl volt, mert 61-ben nem jelentkezett, bennmaradt. Én csak úgy menekültem meg, hogy az or-