Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)
18. fejezet TÖRTÉNETI KITÉRŐ A MISKOLCI ÁLTALÁNOS IPARTÁRSULAT TÖRTÉNETÉNEK ISMERTETÉSE ELŐTT
ségcsségc, ezen törvény tervezetének ismertetése után belátta az ország iparossága, hogy célzatosság vezette az érdekeltséget arra, hogy a szabadon és függetlenül gondolkozó középosztályt elszcgényítsc. Ezen elem betörése egyfelől majd maga után vonja a választók számának apadását, másfelől pedig az iparosok cgyrésze hajlékonnyá válik, a másik része pedig az ellenzéket fogja erősíteni, így aztán az ország mindkét pártja erősítést nyert. Ezen előzmények után azt hiszem, hogy a tisztelt olvasó tisztában lesz aziránt, amit a következő fejezetben olvasni alkalma lesz, feltéve, hogy előadásom talán nem vált még unalmassá. Egy oldalcsapással próbálom meggközelíteni az igazságot: a múlt század hatvanas éveinek végcfelé általános volt a feljajdulás afelett, hogy az ország iparossága anyagi jólétében rohamosan süllyed. A városok törzslakossága elégülctlenscg következtében ellenzéki képviselőket küldött az országházba, miáltal az ottani ellenzéki képviselők száma gyarapodott, így tehát az elégületlen választók száma csak úgy szaporodik, ha az ipar szabaddá tételével a fékevesztett verseny mellett a nyomor az iparosok között fokozódik. Ennek ellenében az akkori Deákpárt úgy okoskodott, hogy a pengőkapacitálás is meg fogja tenni hatását arra, hogy minél több jámbor választót nyerjen tábora számára. Azt hiszem, hogy az előzőben elmondottak idézték elő az 1872. évben tartott országos iparosgyülésnek éppen nem kívánatos eredményét. Az akkortájban kifejlett közszellemet a következő eset magyarázza. Egy országosan elismert közgazdászati kapacitás, későbben országgyűlési képviselőnk szomszédságába jutottam a fehérasztal mellett. Az iparosügyckről beszélgetve azt vitatta, hogy az iparosok viszonya csak akkor javulhat, ha ezer és néhányszáz, vásárt látogató iparos helyett, azoknak 10-15 százaléka járná a vásárt, s addig a többi dolgozna amazok számára a műhelyben. Elég, ha 150 körüli számban mennek töltölt tarisznyával és kulaccsal a vásárra. Ezzel, a nem iparosok által elfogadott argumentummal vélt engem legyőzni. Ezen látszólagos, és számokkal kifejezhető igazsággal szemben szerény nézetemet a következőkben összpontosítottam. Először nagy hiba az, hogy az országgyűlési képviselők jó része derűre-borúra járta ki a választókerületben a vásártartási jog elnyerését. Ez nem csak az iparosokra jár kárral, hanem közgazdasági szempontból is kárhoztatandó veszedelmet rejtő. Másodszor nem áll az, hogy a vásáros iparosság mindig egész tömegében látogatná a vásárokat, mert minden egyes céh szabályaiban gondoskodva van arról, hogy a vásárhelyek jelentősége szerint megkötött számmal jelenhessenek meg az iparosok. Harmadszor és végezetül kijelentettem és állom ma is, hogy Liebknecht Vilmosnak igaza van abban, hogy a hidrafejü közbeeső kereskedelem sok fajtája elharácsolja az arcának verejtékével dolgozó mesterember elöl a közvetlen adásvevés általi hasznot, az ilyen kereskedelemmel foglalkozók aztán idővel milliomosokká lesznek, s a mesterembernek öregségére koldusbotot nyomnak a kezébe. Ki-ki megmaradt a maga igaza mellett az idö szerint.
