Miskolc története 5/2. 1918-1949-ig (Miskolc, 2007)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

nagyobb városainak. A „helyben maradás" a jogászokat és az orvosokat jellemezte - talán mert e két területen nemcsak minőségi, hanem mennyiségi képzés is folyt - komoly tudományos munkát végeztek a különböző vallások legfelső szintű helyi képviselői, s azok, akik a szó valódi értelmében a hely történetével foglalkoztak: helytörténészek, etnográfusok, biológusok, geográfusok és a XIX. század végétől a XX. század közepéig néhány építész. A szaktudományok gyakorlati és elméleti művelése - szakterületenként ugyan változó létszámmal és módon, de összességében egy nagyon szűk rétegnek volt a sajátja vagy életcélja a XIX. században. A század végén és a XX. század első két évtizedében lényeges változásnak vagyunk tanúi Miskolcon, elsősorban az orvostudomány és a műszaki tudományok területén. A hagyományos jogi, közgazdasági és gazdászati (agrártudomány) szakterületek új tudományágakkal és művelőikkel bővülnek, s néhány kísérlet után 1885-1911 között megszületik Miskolc város öt kötetbe foglalt monográfiája is. A honismeretnek és a történetírásnak olyan jeles személyiségei tették és teszik le mrtnkáikat, mint Kun Miklós (1812-1875), Szűcs Sámuel (1819-1889), Szűcs Miklós (1820-1886), Ballagi Károly (1824-1888), Szendrei János (18571927), Gálffy Ignác (1859-1940), Nyíry Dániel (1880-1932), Leszih Andor (1880-1963) és már kortársként, de a korszak történetének feldolgozójaként is említhető Marjalaki Kiss Lajos (1887-1963). A tudományos életre általában jellemző az az ív, amelyet a történetírásban úgy fogalmazhatunk meg, hogy a privát naplóírástól a levéltári kutatásokon alapuló, monografikus igényű feldolgozásig jutnak el egy-egy szakma képviselői. Mindez úgy történt, hogy az egyes tudományterületek gyakorlata adott (jogi, orvosi, városirányítási, egyházi stb. területeken), de a szakirodalom igényét ki-ki saját gyűjteményéből, vagy külországi útjai, kapcsolatai révén igyekezett kialakítani. Ha számba vesszük tíz tudományág korszakimkban tevékenykedő, félszáznál nem sokkal több, a helyi szinten túlmutató (esetleg országos elismertségre, akadémiai tagságra szert tevő) képviselőit, azt állapíthatjuk meg, hogy munkásságuk ritkán élvezte a helyi társadalom elismerését, azt inkább az utókor tárta fel, s fedezte fel bennük a valódi értékeket, mintegy újra felfedezve a tudós és kora társadalmának kapcsolatát. Ennek -