Miskolc története IV/2. 1848-1918-ig (Miskolc, 2003)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

elhagyott haza iránti ragaszkodást. Kozina Sándor (1808-1873) Párizsban 1951-ben fest arcképet Szemere Bertalanról. A fényjárta aranyokker háttér elé állított kissé megtört, feketébe öltözött fiatal politikus jobb kezében a Respublica címlapját tartja, mint attribútumot, mutatván a múlt töretlen vállalását. A festmény egy másodpéldánya vagy korabeli másolata, a Szemere-hagyatékból került a múzeumunk állandó kiállításába. A szabadságharc eseményeinél, mint egy haditudósítóként jelenlévő Than Mór akvarell festményeit forrásértékűnek tekintjük. Már korábban hamar követőkre talált, s a színes rajzok másolatai sokszorosított grafikákkal együtt könyvesboltok forgalmazása révén elkerültek a polgári otthonokba. Ezek tulajdonképpen politikai tablók voltak, amit aztán a Bach-korszak gyorsan be is tiltott. Csak jóval később 1913-ban a megyeháza nagyterme számára születnek meg az aktualizált történelmi tájak és a konkrét hadi cselekedeteket elbeszélő kompozíciók a mennyezetre (Zsolcai csata 1949. július 25.). A magyar történeti festészet kimagasló egyéniségének Benczúr Gyulának iskolájához kötődő Raksányi Dezső (1879-1950) annak alkotója. A kiegyezés utáni enyhülést követően a magánember a múlt ábrázolásaival műlapokon találkozott, s azok közül válogathatott. A 1848as nagy egyéniségek arcképeit szobormásolatokban is megvásárolhatta kicsi, íróasztalra helyezhető kabinet méretben, amelyeket a könyvesboltok forgalmaztak. Azok máig megőrződtek közül néhány az iskolai szertárakban. Izsó Miklós Búsuló juhász (1861) című szobrának erősen folklorizált verziói is beszerezhetők lettek 1876 után.

518 A nemzet gyászát megéneklő szép kompozíció lassan népéleti alkotássá lett, s színezett változatához Arató nő címmel pár darab is készült. Ezeknek nagyszámú felbukkanása arra enged következtetni, Izsó Miklós szűkebb szülőföldjén e művek iránt különös érdeklődés mutatkozott. Sajnos mindez társadalmi szinten csak apró jelenségnek számít. Sem az alkotónak nem nyújtott megélhetési forrást, sem pedig a befogadó szemszögéből nem volt számottevő. A kispénzű vidéki értelmiség csak annyi műtárgyat képes elhelyezni környezetében, amivel politikai (vallási) állásfoglalását és társadalmi presztízsét éppen ki tudja fejezni.