Miskolc története IV/2. 1848-1918-ig (Miskolc, 2003)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

írott emlékek vannak arról, hogy egykor Kosin János munkái voltak a városháza dísztermében és a Tiszai pályaudvaron is. (Mindkettő megsemmisült, s azok témájáról sincs pontos ismeretünk.) Rakssányi Dezső a Walder Gyula által tervezett Zenepalota hangversenytermébe is kapott megbízást (1925). Ezúttal a neobarokk belsőhöz túlontúl igazodva, rokokó dekort festett, s még utalást sem tett abban saját korára a XX. század művészetileg is igen mozgalmas évtizedére. S mindez azáltal válik igen szembetűnővé, hogy Ligeti Miklósnak (1871-1944) az intézet egykori névadójáról, Hubay Jenőről (1911) portretírozott, megragadó alkotása e díszterem előcsarnokában áll. Ligeti Miklós egy ritka szobrászi elvet követ, amikor félalakot ábrázol állához szorított hegedűvel. A muzsikus szinte eggyé lesz hangszerével, s az impresszionista mintázás ötletessége felismerhető azon. A vonót tartó jobb kéz a posztamensen nyugszik, s a zenére koncentráló művész ilyeténképpeni előadása a legjobb párizsi eredmények ismeretét feltételezi. Érdemtelenül kevés publicitást kapott az alkotás, s nincs kiaknázva annak üzenetértéke, pedig ez az a köztéri szoboralkotásunk az ami a kor legjobb és legelőbbre mutató szemléletét képviseli városunkban. A Megyeháza és a Zenepalota belső festészeti munkáihoz közel álló dekoráció született a Kereskedelmi és Iparkamara székházába (jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Miskolci Akadémiai Bizottsága székháza). Nagy Lázár (1861-1923) annak alkotója. A témaválasztás igazodik az épület eredeti funkciójához, s így Mercurius látható málhákkal megrakott hajóján és Vulcanus ugyancsak szorgos munkája közepette, pörölyével formálja az izzó vasat. (Ma toleránsabbak vagyunk e belső téri dekorációkkal, mint azok a bennük rejlő művészeti érték alapján azt megérdemelnék.) S a belső nyilvános térről látogassunk ki a „valódi" köztérre, az utcákra és terekre. Mi történt ez ügyben korszakunkban? Méltán lehet büszke Miskolc arra, hogy elsőként állított egészalakos szobrot Kossuth Lajos tiszteletére (1898), de Erzsébet királynénak is (1899). Az előbbi még magyarázható a helyi kötődéssel, az utóbbi már egyáltalán nem, - sokkalta inkább az a városbéliek politikai csatározásának nemes jelhagyása, mely mára ebbéli indíttatását teljesen elvesztette, sőt mindkettő ma már egy közös szabadságeszmét testesít meg. A megbízott szervezők a szoborállítások ügyében az ébredő hazai történelmi szobrászat legkiválóbbjait keresték meg. Stróbl Alajos az