Miskolc története IV/2. 1848-1918-ig (Miskolc, 2003)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

erényeire némileg következtetni lehet azokból a művekből, melyek fennmaradtak tőle. Ilyen a Magyar Nemzeti Galériában lévő Kazinczy-allegória címet viselő táblakép (1830 körül). A téma fennköltségéhez képest a megoldás nem elég magasztos. Ennek oka nem az elképzelés hiányában volt, hanem a festői gyakorlatlanságból adódott. Egy másik képet is neki tulajdonítunk. Ez pedig a Herman Ottó Múzeum Kund vezért ábrázoló műve. Életnagyságú figurát mutat és összhatásában jó benyomást kelt színes dekora ti vitásával. Wándza történelmi tablóinak belső indíttatású keletkezése arra enged következtetni, valódi művészi elhivatottság munkálkodott benne. Városunk kultúrája szempontjából igazi érdeme azonban nem ez, hanem az hogy tartósan itt élt, itt munkálkodott és egyéb színházi teendőinek ellátása mellett a vizualitás bármely helyben jelentkező igényét is egy bizonyos szinten ki tudta elégítem, sőt mi több, maga állt a város elé olyan munkákkal, melyek gyakorlatilag megelőzték korukat. És ez a XIX. század második felének nagy témája, a történelmi példát idéző tablókép. Telepy György (Kisléta, 1794-Tardona, 1885) fiatalon a nagyenyedi társulathoz szerződött, s annak színésze, írója és általános díszletezője lett. Mellette tanult 1825-ben a későbbi neves portréfestő Barabás Miklós, akihez aztán Telepy ügyesen festegető Károly fiát is adja a mesterség alapos elsajátítására. A színtársulat Debrecenben, Kassán, Miskolcon állomásozott leginkább. Az emlékezetekben fennmaradt, hogy a miskolci színház számára díszfüggönyöket festett amin a város látképe és a diósgyőri vár is látható volt. (Később 1860 körül Telepy Károly is megörökíti a számára oly kedves élményeket idéző várat, előtérben a forrásnál mosó asszonyokkal.) Telepy György 1837-ben Pesten a Nemzeti Szmház tervezésénél és a társulat megszervezésénél fejtette ki áldásos tevékenységét, s aztán idős korában visszatér Miskolcra, sőt Diósgyőr község elöljárója lesz. Egy-egy táblaképét ismerjük a közgyűjteményekből. A Magyar Nemzeti Galériában lévő festménye 1852-ből való, a Herman Ottó Múzeum pedig a Miskolcot a nagy árvizek idején megörökítő városképét őrzi. Az árvíz-jelenet jól példázza azt a drámai hangot, amihez élete során a művész a színházban hozzászokott. Miskolc szempontjából pedig azért olyan érdekes e mű, mert ez az első olajfestmény amit Miskolcról ismerünk.