Miskolc története IV/2. 1848-1918-ig (Miskolc, 2003)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

básbugi tiszte".

381 Erre a „mikesi" küldetésre Lévay mint a magyar irodalom pátriárkája, mint a magyar poéták nesztora válik alkalmassá. Kilencvenhárom évet élt, Szerb Antal szerint ő „a magyar irodalom leghosszabb életű írója".

382 Két évvel született később, mint Petőfi, és fél évvel korábban halt meg, mint Ady, azaz „Petőfitől Ady ig virrasztott irodalmunkban".

383 Már ott tevékenykedett - Szemere Bertalan patvaristájaként - az utolsó rendi országgyűlésen, és még tanúja volt a világháború pusztításának. A Monarchia teljes felbomlását azonban már nem kellett megélnie: „a Gondviselés abban is kedvezett neki - írja Berzeviczy Albert -, hogy szemeit éppen akkor hunyhatta le, amikor még nem volt megpecsételve hazánk sorsa".

384 Első versei 1843-ban jelentek meg a Regélő Pesti Divatlapban, az utolsót (Örömtűz az olasz fronton) néhány héttel a halála előtt, 1918 júniusában írta. És bár Kaffkának, Babitsnak, Kosztolányinak is kortársa volt, a századforduló utáni magyar irodalmat szemléző munkákból feltűnően hiányzik a Lévay-fejezet.

385 A Lévay-recepció egyik gyakran hangoztatott tétele szerint a költő legjelentősebb alkotásának tulajdonképpen példaszerű élete tekinthető. Erre a gondolatra épül például Schöpflin Aladár tanulmánya: „azon kevés magyar költők egyike, akinek megadatott elmondani minden dalát és csöndes megnyugvásul nézni vissza a háta mögött hagyott hosszú pályára, amely nem hagyta egy vágyát sem teljesítetlenül".

386 Az elismerést többnyire nem a Lévay-versek esztétikai értéke, hanem a Gondviselés kegyeltjeként csodált költő személyiségének „varázsa", életpályájának harmonikus teljessége váltja ki. A „hosszú, zajtalan, igénytelen, de majdnem szakadatlanul derűs és összhangzatos költői pálya" (talán éppen a hiányzó remekműveket 381 SZERÉNYI S. 1912. 7. p. Ugyaricsak a „mikesi" elhivatottságot hangsúlyozza a Dobsina és Vidéke című lap Lévay-nekrológja (1918. júl. 5.): „a 'Mikes' költője részben a nagy fejedelem iródiákjának a sorsában osztozott. [...] Az újraébredés korszakának a nagyjai, szellemóriásai között Lévay József is utolsónak maradt. Csaknem mindegyiknek búspanaszos hangú elsiratója volt." 382 SZERB A. 1978. 440. p. 383 HORVÁTH B. 1991.7. p. 384 BERZEVICZY A. 1925. 315. p. 385 Például Schöpflin Aladár irodalomtörténetében (SCHÖPFLIN A. 1937) sem találkozhatunk a nevével - nyilván abból a megfontolásból, hogy ez a poétikai és tematikai értelemben is a múlthoz kötődő, már-már anakronisztikus öregkori költészet semmilyen formában nem válhatott az új század irodalmának alakítójává. 386 SCHÖPFLIN A. 1925. 393. p. Lásd még: BABITS M. 1918.163. p.