Miskolc története III/2. 1702-1847-ig (Miskolc, 2000)
EGYHÁZI, VALLÁSI ÉLET
tus eljárása valójában nem tekinthető tehát egyházfegyelemnek, mert a vezeklés, mint említettük, nem kapott benne helyet. Mégis azon az alapon állt, amely szorosan kötődött a városnak, mint egyszerre polgári és szakrális közösségnek Isten haragjától való megóvása gondolatához. Ez pedig a magisztrátus felelőssége és kötelessége volt. 31 Kiválóan illusztrálja ezt az 1730. január 26-án jegyzőkönyvezett ügy. Amikor is törvényszék elé állították Donga Mihályné, Boros Erzsébetet, mert a „maga testét, melyet Isten lakó templomának szentelni kelletett volna, 32 Istent, angyalokat és embereket irtóztató éktelen paráznaságával megszeplősíteni s annak végbevitelével (amint maga nyelvének vallásából világosan kitetszik) ezen népes eklézsiát megbotránkoztatni és akképpen Istennek haragját az bosszúállásra húzni hites kötelességének félre tételével nem irtózott". A kilátásba helyezett igen kemény büntetés Isten bosszúálló haragját volt hivatva eltávoztatni a városról. Azonban többek közbenjárására, és mert a férje megbocsátott neki, mégsem ítélték halálra Boros Erzsébetet, hanem vérdíjat fizetett. A konzisztórium megalakulása után az egyházfegyelem gyakorlása formailag alig változott, tartalmában azonban igen. A jegyzőkönyvekből az tűnik ki, hogy a lelkészek nem minden esetben vettek részt az üléseken. Az esetek kivizsgálása során az egyháztanács éppúgy nyomoztatott, mint korábban a szenátus. Az eklézsiakövetésnek két formája volt. Kevésbé súlyosnak ítélt esetekben elég volt a konzisztórium előtti bűnvallás és bocsánatkérés. Paráznaság és súlyosabb bűncselekmények következményeként - miután az illető letöltötte büntetését - nyilvános bűnbánatot kellett tartania a templomban, ez volt a publica poenitentia. A vezeklés ideje több hét volt. Ilyenkor fekete ruhában, a templom közepén elhelyezett fekete székben kellett a bűnösnek tartózkodnia az istentiszteletek alatt. Ezzel az aktussal fogadták vissza a megtért bűnöst a gyülekezeti közösségbe, amivel végeredményben azt demonstrálták, hogy az örök élet tekintetében vétke megbocsáttatott. Ez igen fontos volt, mert a 31 A magisztrátus ilyetén szerepének megalapozása a hazánk reformációjában is jelentős hatást gyakorló Bullinger Henrik zürichi reformátor teológiájára vezethető vissza valószínűleg. Vö. DIENES D. (ford.) 1998. 76-91. p. 32 Pál I. levele a kor in tusiakhoz. 6, 9-20.
