Miskolc története III/1. 1702-1847-ig (Miskolc, 2000)

VÁROSGAZDÁLKODÁS

verték a várost, amelynek visszafizetése a lakossági terheket fogja növelni. A városatyák magyarázatának egyik része valahogyan úgy summázható, hogy ez az adósság még több is lehetett volna, ha nem körültekintően gazdálkodnak, egyébiránt az elődeik gyűjtötték az adósságot, amelynek a kamatait és a részleteket pontosan fizetik. A másik oldalon a felvett kölcsönök felhasználásáról tudósítanak, s ez a tudósítás már tényszerűbb, mint az előző. Bizonyíthatóan igaz, hogy a városnak komoly kiadásokat jelentett, hogy az itt állomásozó katonaságnak szálláshelyeket és más egyéb katonai célú épületeket kellett átadni. Ezek az épületek nem álltak a város rendelkezésére, megfelelő felújításokról, sőt sokszor építésekről is gondoskodni kellett. A városnak a saját birtoka, mint szabad birtok után az insurrekció alkalmával katonát is kellett kiállítania, mint láttuk nem kis költségen. Egyébiránt a város magisztrátusa ezt is törvénytelennek tartotta. A tanácsnak az volt az általános véleménye, hogy a katonai igazgatás „szembetűnőképpen" károsítja a várost, pl. a fa megváltásért eddig 2 ft 39 X kellett fizetni, most pedig már 3 ft-ot. A városatyák legvégső érve, mellyel intézkedéseiket igazolni igyekeztek az, hogy a gazdag és szolgáltatásokkal meg nem terhelt szabad királyi Kassa városának is tetemes adóssága van, s ezért, ha Miskolc magisztrátusa némi kölcsönt vett is fel, a város végső gazdasági romlásáról beszélni még korai. Annál is inkább, mert köztudott, hogy háborús időkben a gazdaság „soha épületesen nem mehet elől". Az ellentmondásokra érkezett prefektusi válasz a városi szőlők eladását rendelte el, nem látván ennek semmi akadályát. Ami a városi szántóföldeket illeti, az idő rövidségére tekintettel megengedte a prefektus, hogy kezdjenek szántani és vetni, de az eladáshoz szükséges felméréseket és összeírásokat ennek ellenére el kellett végezni. Szó esik Nagy István inspector restanciájáról is, akivel a város megegyezett, ennek az egyezségnek az érvényességét a következő gyűlésig elfogadta a prefektus, de a megegyezés szövegét kérte bemutatni. A szántók eladása a tanács erőfeszítéseinek eredményeként csak fenyegetés maradt, a korszak végéig nem történt meg az eladás.