Miskolc története I. A kezdetektől 1526-ig (Miskolc, 1996)

MISKOLC TÖRTÉNETÉNEK FÖLDRAJZI HÁTTERE - RINGER ÁRPÁD

ve - nyomult előre, az Ős-Sajó keleti folyásirány-áthelyeződését követve. A Szinva főbb mellékvizei - a bükkszentlászlói patak kivételével - bal partiak. Közülük elsősorban a Pereces, a Lyukó és a három Pece patak említésre méltó. A Hejő eredetileg dél-délkeletnek tartva hagyta el az alaphegységet. Jóval ezután, már az alsó- és középső-pleisztocén kéregmozgások által létrehozott süllyedékek vonzották magukhoz, és alakult ki sajátos, többszörösen megtörő folyásiránya. A miskolci táj felszíni vizekhez kapcsolódó jelentős hidrográfiai tényezői a felszín alatti karsztvizek és az oldott ásványi anyagokban gazdag felszálló hidrotermális rétegvizek. Talajtakaró A város közigazgatási területén a karsztos középhegységi domborzattípust elsősorban rendzina-talajok fedik. Egy sávon, a Szinva felső forrásszakasza és a bükkszentlászlói patak között - a triász vulkáni intrúziókkal átjárt mészkőfelszíneken - savanyú nem podzolos erdőtalajok találhatók. A hegylábfelszínen a Szinva-völgy északi oldalán zömében agyagbemosódásos barna erdőtalajok borítják a felszínt. A völgytől délre viszont a Ramann-féle barnaföld a jellemző holocén erdőtalajtípus. A Sajó és Szinva völgytalpán réti és réti öntéstalajok dominálnak. De kisebb felületeken megjelenik a csernozjom és a csernozjom-barna erdőtalaj is. Ez utóbbi talajtípus az ember környezetre gyakorolt hatásának szemléletes példája. A Sajó menti régészeti lelőhelyek talajszelvényeiben jól látszik, hogy a vonaldíszes neolitikum emberének megjelenése előtt ezeken az alacsony felszíneken is barna erdőtalaj képződött a holocén klímaoptimum idején a zavartalan erdővegetáció alatt. Az újkőkortól kezdve, amikor előszeretettel irtották ki az erdőket ezeken az alacsony és sík felszíneken, és vonták művelés alá tápanyagokban gazdag talajukat, a régészeti-történeti korszakok emlékei már a csernozjom, vagyis a mezőségi talajszintben találhatók. Vagyis ezek szerint az erdőtakaró az új-