Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. Második, átdolgozott kiadás (Miskolc, 2006)

Vendéglátás, „szíveslátás"

nyúlt Mindszent községig, a tapolcai apátság serfőző műhelyéig. 1818-1845 között a csizmadiák innen árulták portékáikat, de az 1845. évi árvíz a környéken nagyon súlyos károkat okozott. Az árucsamokot sikerült ugyan helyreállítani, de nem voltak fogadó és tárgyalóhelyiségek. Ekkor vásárolták meg a szomszédos „Fehér Csillag" nevű fogadót és kávéházat. (Mint a 999 csizmadia legendája sejteti, a legtöbb mestert és legényt a csizmadia céh foglalkoztatta Miskolcon, ebben az időben a mesterség képviselőinek lélekszáma közelítette a félezret, így egy tárgyalótermes székház valóban létfontosságú volt számukra.)

Az adásvételi szerződés azt az épületet írja le, amellyel fő vonalakban napjainkban is találkozunk. A bejárati kapu bal oldalán volt a kávéház

szegényes berendezéssel: a kávéfőző kandalló mellett egy szekrény, egy vaskályha, három asztal, nyolc festett szék és hat lóca volt a felszerelése. S természetesen az a „tekeasztal", amely nélkül ebben az időben valamirevaló fogadót, vagy kávéházat elképzelni sem lehetett. Az emelet természetesen jobban nézett ki, itt voltak a vendégszobák, valamint a jelesebb összejövetelek megtartására is alkalmas díszterem.

A fogadó és az árulószín a város legforgalmasabb helyén volt, a csizmadiák sem a bevételre, sem a vendégház forgalmára nem panaszkodtak. Ez is közrejátszott abban, hogy „míg a színház épült, a színészek nyáron a Csillag és Korona vendéglők kertjében, télen a csizmadia céh áruló helyén, s a Korona vendéglő kertjében állították

Az egykori „Csillag-vendégfogadó" homlokzata, 1994

406