Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 8. (Miskolc, 2001)

A SZÉCHENYI UTCA IPAROS-, KERESKEDŐ- ÉS POLGÁRHÁZAI

felelő beépítés, amely „híd-ház", vagy „talpasház" néven került a köztudatba, majd ezt egy évtized múlva a beépítés folytatása követte, s ez lett a mai „Bató-ház" épülettömbje, amely 2001-ben Bató Üzletház néven jelent meg a címtárakban a Széchenyi u. 70. szám alatt. Ugyancsak ebben a tömbben talált otthonra - csupán néhányat említve - a Budapest Bank Rt. Miskolci kirendeltsége, a Kereskedelmi és Idegenforgalmi Továbbképző megyei képviselete, s a B.-A.-Z. megyei Kézműves Kamara is. A három telek és építmény történetének vázlatos áttekintése után néhány adat, emlék kívánkozik ide az egykori tulajdonosokról. A három ház közül kétségkívül legismertebb a Batóház, s ez természetesen nem elsődlegesen az épületnek, hanem az abban 1865-1976 között otthonra lelt tárgyi emlékeknek szólt. A háborús károk felmérését követően, 1950-1951-ben olvassuk Vargha László múzeumigazgató minősítését, miszerint az épület késő-klasszicista stílusban, egy emeletes lakóházként épült. Földszintjén széles, kosáríves dongaboltozatos falpillérekkel tagozott kapualjjal. A kapualj klasszicizáló oszlopfejes falpilléreit 1951-ben lefaragták, hogy a kocsibejárót teherautók számára is használhatóvá tegyék(!) A polgári lakó- és üzletház udvarát, udvari helyiségeit (miután az egyháztól elvették) állami vállalat raktáraivá alakították át. A leírásból következik, hogy túl sokat nem fordítottak az épület külső és belső állagának megőrzésére. Az épületnek nem maradtak meg építési dokumentumai, így sem alaprajzi elrendezését, sem homlokzatának eredeti látványát nem ismerjük. Az a tény, hogy 1830 körül épült azt sejteti, hogy környezetében a legkorábbi emeletes házak közé tartozott. Az épület 8 tengelyes volt, az utcai fronton négy egymásba nyíló szobáival, az udvari fronton konyhával, mellékhelyiségekkel. Az udvari front beépítése - a bontás előtti telektérképek tanulsága szerint - a környezetben megszokottól eltérő volt. A telek északi oldalán „L"alaprajzú, kisebb alapterületű lakóház állt, míg ettől függetlenül történt a telek déli - Szinvára néző - határának beépítése. Itt egy olyan, szintén „L"-alaprajzú épület jelent meg, amely teljes szélességében összekötötte a 70-72. számú házak telkeit. Tehát a déli telekbeépítés számottevőbb volt, mint a főutcára néző beépítés. (Ez nyilván a telek adottságaiból következett.) Az 1865-ben elhunyt Piskóthy Jánosné Bató Eszter szobáját - a főutcái épületnek egyetlen egységét - a temetés után lezárták, így annak bútorzata (székek, fotelek, kanapé, vetett ágy, ruhásszekrény) és falon elhelyezett festményei, viasszal eltakart szövegű, vakolatba süllyesztett márványtáblája a 19. század közepének hangulatát őrizte egy évszázadon keresztül. Három gyermeke és veje halála után negyedszázaddal, 1890-ben halt meg Bató István, s őt egy évtizeddel később, 1900-ban követte neje, Imre Eszter. Házuk végrendeletük szerint egyházi alapítvány lett, s minden évben egy alkalommal volt lehetőség leányuk lezárt szobájának megnyitására az érdeklődők és látogatók előtt. A Bató család tragédiákkal tűzdelt történetének nemcsak szakirodalma, hanem külön sajtója is volt Miskolcon. A Bató-legenda egyik motívuma (Rácz Györgyéhez hasonlóan), hogy a nagy örökségből nem részesültek a rokonok és leszármazottak, az örökös az egyház (Rácz György esetében az egyház és a város) lett. 1930-ban újságcikk adta tudtul, hogy még élnek az örökségből kirekesztett leszármazottak. A Reggeli Hírlap 1931-ben közölt egy írást, amely a lakás rekonstruálásához ugyan nem szolgál elégséges információval, de a spalettákkal lezárt emeleti szoba berendezését pontosan leírja,