Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

TAPOLCA

A vendéglős pedig akkor Lefler Károly volt. Talán érdekes, de Miskolcról is ismert a neve. Vendéglős család volt, Lefler Béla, Lefler Károly és volt még egy harmadik testvérük is. A vendéglő nyári üzemelésű volt, ponyvasátor alatt, az asztalok kockás, színes terítőkkel letakarva. Lehetett ott sörözni, ebédelni. Ez tette ki azt az épülettömböt, amelynek a helyén a mai gyógyfürdő van felépítve. Ha bementünk azon a bejáraton, amelynek a helyén a mai autóbusz végállomás van, ott a vízvezetéi gépház mögött még tó volt, amelyben apró 5x5 méteres szigetecskék voltak. Ezeken asztalok voltak elhelyezve, kellemes, kényelmes lócákkal. A miskolciak kivitték a tízórait vagy az uzsonnát, ott letelepedtek, egy-két üveg sört behűtöttek a vízbe, s jót uzsonnáztak. A tavon hattyúk úszkáltak, ezeknek kenyérdarabokat dobáltak, s akkor ez volt a szórakozás. Az egyik nagyobb szigeten állt egy deszkából készült kör alakú, vagy legalább is sokszögű épület. Én ennek már csak a romjait láttam. Itt nyáron térzenét adtak, de rendeztek táncmulatságot is. Hangsúlyozom, hogy én ennek már csak az alapját láttam, akkor szétkorhadt az egész. Ahol ma a barlangfürdő tölcsér alakú beton kijárata van, ott volt legmélyebb a tó vize. Itt vízinövények, tavirózsák voltak. Később erre a helyre építették azt a kerek tavi fürdőt, amit pár évvel ezelőtt elbontottak, és az egész tavat feltöltötték. A bejárattól jobbra - mint már említettem - sorakoztak a csónakok, amelyeknek a kezelője egy Józsi bácsi nevű, nagy bajuszú ember volt. Lehet, hogy fiatalember volt, csak nekünk gyerekeknek tűnt másként. Ő szedte a jegyeket, és egy nagy táblára írta, hogy melyik csónak mikor indult, mikor jár le a csónakázás ideje. A tábla fára volt erősítve, s mikor nem volt ott, hát a csónakázók haverjai letörölték a krétaírást. így nem lehetett ellenőrizni, hogy mikor telik le a csónakázási idő. Józsi bácsi nagyon jószívű ember volt, s kellő borravaló ellenében az evezni nem tudókat végigcsónakáztattá a keskeny Hejő csatornán, ami a mai csónakázó tó országút felé eső részén volt. Ma is meg lehet látni a nyomait, ott mélyebb a víz, s kacskaringózik a fák és szigetek között, mert azon a helyen, ahol ma a nagy csónakázó tó van, egy nádas volt. Emlékszem, azt mesélték az öregek, hogy ott van a hattyúk háza valami szigeten, s oda rettenetesen nehéz és veszélyes bemenni. Csak tapasztalt és gyakorlott evezésök juthatnak be, mert ha valaki bemegy és eltéved, akkor onnan nincs kiút, ott vége van. Ez persze izgatta a gyerekek fantáziáját. Az erdőben volt egy sír, amit őzike sírjának neveztek. Egy kivágott fatörzsön lévő bádog táblára rá volt írva, hogy itt fekszik a fürdőigazgató kedvenc őzikéje, a Sárika, itt temették el. Talán még arról szólhatnék egy pár szót, hogy a hegyen a fürdőépület felett, kb. azon a helyen, ahol a mai barlangfürdő felülvilágító aknája van, volt egy kb. 4x5 méteres kis pavilon. Nem tudom, hogy miért volt ott, s aki felmászott miért ott ült le. Az épületnek ma már nyoma sincsen. A csónakázó tó végén, a mai Júno szálló irányában volt egy üres épület. Később a Rózsakert nevű vendéglőt létesítették ott. Ez tulajdonképpen a tapolcai festékőrlő malom épülete volt. Már elbontották, s éppen annak a helyén építik ma a fa víkendházakat. A kőbánya, amit ma már abbahagytak, nem művelnek, egész közel volt a fürdőhöz. Kis keskenyvágányú vonat vitte be az anyagot a tapolcai vagy inkább hejőcsabai mészégetőbe. Egy 60 cmes nyomtávú, tehát nagyon keskeny pálya volt ez. Bádogból készült csilléket vontattak rajta, s