Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)
TAPOLCA
(375 és 350 mm belső átmérőkkel) egyenként 6000 m 3 , együtt 12.000 m 3 vizet fog adni, ami - az akkori ipari és személyi fogyasztási-felhasználási színvonalon - 120.000 lakosnak elegendő." A kész terv és a megvalósulás közötti idő ebben az esetben is éveket vett igénybe. Hiába kezdődtek el a vásárlási tárgyalások 1900-ban, a „jogügylet" befejezéséig 9 év telt el. 1906-ban megkezdődtek a már évekkel korábban előkészített fúrások Tapolcán. A munkálatokat Lenarduzzi nevű olasz mester irányította (innen maradt az utókorra is az „olasz kút" elnevezés), s hiába vezetett eredményre munkája, míg a forrásvíz csőrendszerbe került 7 évnek kellett eltelnie. Pazar István 1905-1906-ban megtervezte mindazt, ami több mint két évtizeddel később valósult meg. Ez volt pl. a vízművek közműalagútja, amiért átfúrták az Avast (1939-ben). A tapolcai gépház 1913-ban kezdte meg működését, de a tervezett két nyomócső helyett csak egy 425 mm-es főnyomócsövet sikerült lefektetni a tapolcai műút mentén, majd a vezeték áthaladt az Avas oldalán és a forrásvíz így került a Pipisdombon megépített tárolómedencébe. Ez az egy nyomócső látta el a város jelentős részét, s mert a tapolcai források terhelhetők voltak, már az első világháború alatt felvetődött egy második csőrendszer kiépítésének szükségessége. A gépháztól a mai Egyetemvárosig, a Dudujkáig terjedő szakaszon az 1924-ben készült tervek alapján 1927-re befejezték a csövek lefektetését. Egy évtized elteltével, 1937-ben volt lehetőség a folytatásra úgy, hogy a diósgyőri vasúti szárnyvonal hídja, az ún. dobogó alatt a Csermőke-völgyön át vezették a csőrendszert addig a pontig, ahonnan már csak alagútban lehetett azt tovább folytatni. (Az alagút kapuja napjainkban is látható.) Az Avas déli oldalán a Közdűlőn kezdték meg a fúrást, de hogy a munkálatok mielőbb befejeződjenek, az Avas északi oldaláról is, a Pipisdombról is megkezdték az alagút vajasát. A két bejárat közötti távolság 750 méter volt, az alagút belső mérete pedig 180 cm magas és 150 cm széles. 1939 májusában megtörtént a „találkozás", s valóban a különlegesen precíz tervezésre utal, hogy mindössze 20 cm volt az eltérés a két alagútrész „illeszkedésénél". Természetesen Fekete Bertalan polgármester és a város sokat adott a látványra, a fúrás befejezését, az azt követő „szabadtéri fogadást" film is rögzítette. Ma már nem tudható, hogy a távolságra, az előkészítésre, vagy az alkalmazott technikára vonatkozott-e az a minisztériumi kitétel, amely a vállalkozást Magyarországon az „első ilyen természetű alagútfúrás"nak nevezte. A víznyomó-vezeték átfúrása az Avason Pazar István szakmai felkészültségének, tudásának beteljesülése is volt, ezért emlékének megőrzése - a korábban említett módokon - nagyon is emberszerű és fontos döntés volt. A Miskolci Vízművek és Fürdők történetét feldolgozó, 1963-ban megjelent kiadványból tudjuk, hogy a háború alatt a vízművek berendezései megsérültek ugyan, de a vízvezetékek, nyomócsövek nem. A tapolcai gépház működése mindössze 1944. november 10-e és december 29-e között szünetelt, a károk helyreállítása után a város vízellátása zavartalanul, s újból megindulhatott. A második világháborút követően, 1945. január 1-től „hivatalosan" is megalakult NagyMiskolc. Ez a vízellátásában is egységesített rendszer kialakítását és működtetését kívánta meg. Tapolca mellett így egészült ki a vízbázis rendszer a Diósgyőr Tavi-forrással, a LillafüredHámori Anna-forrással. Ahogy a város lakosságszáma növekedett, úgy vált szükségessé a karszt
