Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

TAPOLCA

határozó jellegűek. Amikor a 18. században szó esik Miskolctapolcáról, az már gyógyító vízével kapcsolatos, s erről szerzünk ismereteket a 19. század első felének leírásaiból is. A 19. század végén a „Puszta Tapolca" néven ismert, s Görömbölyhöz tartozó, de talán soha nem lakatlan hely kezd betelepülni. Házalapokat ásnak, kutakat fúrnak, vagy éppen csöveket, vízvezetéket fektetnek. Ilyenkor gyakori a sajtóhír, de még tudományos híradás, úti beszámoló is, hogy a tárgyi emlékek az apátság helyére utalnak, vagyis, megtalálták a tapolcai apátság földbe süllyedt romjait. Ezek közül idézzük azt az 1906-ból származó leírást, amely szerint egy régi, 8 magyar hold nagyságú telket, az ún. Schack-féle szőlő egy részét Posta Sándor miskolci MÁV-felügyelő megvásárolta, s azon két villát épített. (Később innen is a monostorra utaló építménymaradványok kerültek elő.) Az első világháború után a tapolcai „régi" vagy „eredeti" villatelep még a következő épületekből állt: két gépészlak, az Anna-szálló, a Püspöklak és egy vadászlak. Házai voltak még a püspökségi uradalom alkalmazottjainak, létezett a két Posta-féle villa, az ún. Martin-féle villa, fölötte a Springer-villa, a Lengyel- és a Kálmán-villák. Szinte mindegyik esetében - bár nem voltak közel egymáshoz - utalásokkal találkozunk, amelyek földalatti épületmaradványokról szólnak. (Mindenki azt hitte, hogy az „eltűnt" apátság maradványaira bukkant, holott a „leletek" csupán egy nagykiterjedésű középkori település emlékeit jelentették.) 1928-ban a Posta-szőlő művelésekor régi épületek alapfalait találták meg, majd a Martinvilla felújításakor vélték, hogy az apátság templomára és kápolnájára bukkantak. Ez utóbbi esetében leírták, hogy a falak mellett több csontvázat találtak, mindegyik bolygatatlan állapotban „rendes" fekvésben került elő, de sírmellékletek nélkül. Ezeket a két háború közötti „feltárásokat" kutatásokat megelőzték a 19. század végi „kincskeresők" is. A laikust és tudóst egyaránt rabul ejtette, hogy Bél Mátyás 18. század eleji leírását követően, másfél század múlva miként tűnhetett el nyomtalanul egy nagy alapterületű épületegyüttes, olyan, amelynek a maradványait ő még látta, arról beszámolt. Nemes József 1863-ban azt írta, „ha csak a Tapolcához, vagyis a hőforráshoz közelfekvő, s jelenleg is »Benedek« név alatt előforduló hegyet nem vesszük annak", mármint az apátság maradványai helyének, akkor másutt azt nem tudjuk kijelölni. (A 183 méter magas Szent Benedek-hegy, vagy a Nagy Szentbenedek viszont a forrástól távol, de az eredeti patakmeder mellett, a Hejő ligettől kissé keletre esik. A távolság miatt itt senki sem kutatott, s lehet, hogy ez a magyarázata annak: a benedeki pincesorok, szőlősök környékéről nem szólnak adatok előkerüléséről.) Az iménti leírást egy évtizeddel később követte Rupp Jakab híradása. „Egy pár évvel ezelőtt - írja 1872-ben - a mostani jószágfelügyelő úr új vendégszobának épületet rakatván, az alapításnál egy négyszegű épület alapjaira, négyszögű faragott kövekre - melyekből az uradalmi Valk helyiségbe is szállítottak, hol határkövekül szolgálnak - s téglaromokra bukkantak. Valószínűbb tehát, hogy a zárda a helyen állott, mit a hely fekvése s alkalmassága is gyanított." Szendrei János, Miskolc történetírója az utolsó, aki a 19. század végén „megtalálta" a monostor romjait. 1888-ban a helybeli kollégák és szőlősgazdák terepbejárásra vitték, s tapasztalatait a szerző meg is jelentette az Archeológiai Közle-