Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

TAPOLCA

rétegéből pedig állati csontokat emeltek ki. Az akkori „számbavétel" szerint barlangi medve, hiéna és szarvas csontjait tudták azonosítani, de voltak azonosíthatatlan leletek is. (Azóta kihalt állatok csontmaradványának minősítették ezeket.) Az egykori fürdőépület mögött, a tavas barlang feltárásakor mamutcsontokat is találtak. Abból, hogy a bükkhegységi barlangokban, s itt Tapolcán is ősemberi nyomokat fedeztek fel, a korszak híres hévvíz kutatója Pávai Vájna Ferenc azt a következtetést vonta le, hogy a víz hőmérséklete a diluviális korszakban igen magas volt. Az ősember ezért kereste ösztönszerűen ezeket a barlangokat, mert védelmet talált a hideg ellen. A 20. századi kutatások idején a barlangok hőmérséklete hűvösebb mint a külső levegő, de ez egy folyamat, változás következménye, ugyanis elképzelhetetlen, hogy az ősember hideg barlangot választott volna magának lakásul. Itt Tapolcán is csak jól megválasztott fúrási mélység és fúrótechnika kérdése, hogy mikor sikerül felszínre hozni olyan forró vizet, ami megtalálható a mészhegy mélységeiben, s amire Tapolca fürdőés tervezett szállodarendszere épülhet - fogalmazták meg a szakemberek. 1932-ben nyílt lehetőség a feltételezés igazolására. Az új fúróhelyet is kijelölték, de a művelet eredménytelenül zárult. Oka kizárólag technikai eredetű volt. A számítások szerint közel ezer méterig kellett volna lefúrni, de a helyszínre szállított technikával a kétszáz méteres szintet sem tudták elérni. A környezet lényeges átalakítását jelentő, s már tervezett, minden igényt kielégítő szállodakomplexum így csupán álom maradt. A telephelyen feltárt anyagot az 1941-ben átadott barlangfürdő előterében mutatták be, de a háború éveiben nyoma veszett. A Herman Ottó Múzeum ősrégészeti gyűjteménye csupán az ásatásból származó töredékeket őrzi. Az őskori telephely mellett a régészek másik „tapolcai különlegességre" találtak. A barlangfürdő felett, attól nyugatra emelkedik a Várhegy. Mellette pedig a Szentkereszt hegy található. Ez is része annak a fontos lelőhelynek, amelyről először 1888-ban adták hírül „több katasztrális holdra terjedő földvárra akadtak". A későbbiekben (1931-ben) a lelőhelyre utaló Várhegy és Szentkereszt-hegy egyaránt használatossá vált. A megtalált vár vagy sánc követi a hegytetőt, s így szabálytalan hoszszúkás formát képez. Hossza 330 méter, legmagasabb szélessége pedig 140 méter. Egykori alapterülete kb. 3 hektárnyi lehetett. Magassága helyenként a 4-5 métert is eléri. A sánc déli és keleti oldalán kapunyílások nyomai vehetők észre. Már az 1930-as években is tartottak attól, hogy a közeli kőbánya fejtési munkálatai a nyugati oldalon károkat okoznak, ezért itt kezdték az ásatásokat. Azóta ennek a hegyoldalnak a nagy részét lepusztították, következésképp ezen a szakaszon a sánc (mindkét oldalon) megszakadt. A különböző kutatási időszakokban (1960, 1965, 1977) előkerült leletanyag a földvár különböző időszakokban való lakottságát bizonyítják. Nováki Gyula és az 1977-ben itt ásatást vezető Hellebrandt Magdolna szerint, az első telep a neolitikumban keletkezett, majd a késő bronzkor, ezt követően a késő keltakor embere is lakta, használta. E kultúrák üzenete cserepek, csontok, paticsok vagy pattintékok formájában került elő a törmelékes agyagból. A földvár és a hőforrás egymásmellettisége nyilvánvalóan nem véletlen. A különböző korszakok embere előszeretettel használta a maga céljaira azokat a védettnek látszó magaslati helyeket, amelyek melegvíz által fűtött hasadékai, barlangjai biztonságot, az erődítményből a környék belátása pedig védelmet jelentett. Erre utal