Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

AZ AVAS A VÁROSKÉPBEN

hatjuk a kettős sírboltot. A 19. század végén, egy időben épült mindkét, a város kiemelkedő, a kulturális, művészeti életben meghatározó szerepet betöltő személyiségek (és családtagjaik) maradványait magába záró emlékhely. (1992-ben tett a múzeum javaslatot arra, hogy a kripták kerüljenek fel a készülő Magyar Nemzeti Panteon listájára, de ennek fogadtatásáról ma nincsenek ismereteink.) Latabár Endre 1811-ben született, s rövidre szabott élete sokoldalú tehetsége kibontakoztatására bár alig adott lehetőséget, mégis az utókor számára megőrzendő emléket hagyott. Operaénekes és színházi karnagy is volt Kolozsváron. Igazi nyelvzseninek számított, tökéletesen beszélte a görög, a latin, az angol, a német, a francia és az olasz nyelveket. Színigazgatói pályáját 1842-ben kezdte el, s mindig kiváló társulatot tartott. Miskolcon a második színházat 1857. szeptember 3-án ő nyitotta meg. Színészi pályáját 1873. május elején hagyta abba, s hátralévő éveit az avasi „Szemszúróba" visszavonultan kívánta tölteni. Pihenője mindössze néhány hétig, 1873. június 13-ig tartott, amikor is a kolerajárvány elvitte. Kezelőorvosa a hasonlóan kiemelkedő nagyság Doleschall Gábor volt, a nagy színész az ő kezei között halt meg, s ekkor az orvos így szólt: „egy ember volt a világon, akivel én okosan tudtam beszélni, az meghalt, most már nem beszélek mással." A színészdinasztia következő jeles tagja, id. Latabár Kálmán 1907-ben egy avasi séta kapcsán így emlékezett vissza: „De a mi a legfőbb, ott van a mi: a Latabár-család mausoleuma. Benne fekszik néhai feledhetetlen atyám, Endre, nagybátyám, Mihály, Dezső bátyám és neje, Fodor Júlia (szintén miskolci születésű lány) és két fiunk. Ez az ami előttem Miskolczot nemcsak szeretet, de szent helyemmé teszi." Soltész Nagy Kálmán polgármesterrel járták végig az Avast, s így „Felértünk a temetőbe, a hol ismerős sírkövek integettek felém, mintha mondták volna: Na, te »Szakadar«, hát nem jösz közibénk, apád mellé pihenni, elvágytál tőlünk?... Elértük a Mausoleumunkat. Ott egy rövid imával elbúcsúztam szeretteimtől és mentünk feljebb a »Szemszuroig« (így nevezték az egykori szőlőnket). Ott, amint elfogulva állok és képzeletembe idézem a régi gyermekkort, boldogult szüleimet, elhunyt testvéreimet és a »Szemszuroban« töltött feledhetetlen ifjú éveimet, kevés vártatva megfogja karomat a polgármester és gyöngéden oldalra fordítva azt mondja: »nezzen oda kedves öcsém, ezt Miskolcz város tanácsa ajándékozta néhai édes atyjok emlékének. « Oda nézek, hát legelőször is látom volt szőlőnk kőfalán a jelzőtáblát: Latabár sor, tovább: Latabár sor, az egész környék: Latabár sor." A kripta másik fele a Schabinszky családé, több évtizede már, hogy nem temetkeztek ebbe sem. Schabinszky a 19. század utolsó harmadának volt kiemelkedő fényképésze. Az ős- és hőskort Szinay István, Barna Hugó, Váncza Emma, Zitkovszky Béla nevei, s megmaradt alkotásaik fémjelzik. Schabinszkynek 1870-1897 között volt műterme Miskolcon. Nemcsak a fotótörténetbe, hanem a művészettörténetbe is beírta nevét azokkal a képekkel, amelyeket Munkácsy Mihálynak készített. Munkácsy Mihály rokoni kapcsolatai miatt gyakorta megfordult Miskolcon, arcokat és helyzeteket keresett, dokumentált Schabinszky László kíséretében. „Okunk van feltételezni, hogy Schabinszky e kapcsolat hatására, gyakran vonult ki műterme falai közül a szabadba és készített a kor ízlésének megfelelő zsánerfotókat. Tudományos szempontból is fontosak a mezőkövesdi matyókról vagy a vándor-