Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 5. (Miskolc, 1998)

A POLGÁRI FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC (1848-1849)

szonyt - írja, ami Lévay József és közöttük fennállott s már ezért is kegyeletes szívvel gondolunk mindenkor Miskolc városának remeteéletű költőjére, aki Isten kegyelméből oly diadalmasan túlélte jeles barátait. Három írói nemzedék fel- és letűnése zajlott le életében. O még beszélt Petőfivel . . ." Peterdi ezt követően igyekezett a beszélgetést a régmúltba visszaterelni, s meg volt döbbenve, hogy a már szinte mozgásképtelenségig gvenge költő szellemisége mennyire friss, s mennyire emlékszik finom, emberi dolgokra. „Úgy emlékszem rá fiam - mondta Peterdinek -, mintha most is itt állna előttem. Nem volt valami termetes ember. Cingárnak mondható. Embernek is csak olyan ritka példánynak volt mondható, mint költőnek. Nyersnek látszott, de alapjában véve nem volt az. Csak őszinte és egyenes. Öntudatos szellem volt, aki ismerte a maga tehetségét és ingerlékennyé vált, ha úgy érezte, hogy nem szólnak hozzá kellő megbecsüléssel. A leereszkedő atyáskodás bőszítette. Különben is helyesítéletű ember volt, aki tisztában volt kortársaival, tudta, hogy ki mennyit nyom az ő mérlegén. Az igazi tehetséget nagyon megbecsülte, hiszen Arany Jánoshoz szóló első levele is ilyennek mutatta. Engem is hamar megszeretett. Nagyon boldog voltam, amikor figyelemre méltatott, barátságával kitüntetett. Visszaemlékezéseim során sokszor megfordult a fejemben Petőfi, s minél jobban távolodtam el tőle, annál jobban megvilágosult előttem, hogy ő tulajdonképpen társadalmi érintkezéseiben s hangjában mennyire elütött kortársaitól. Egyszerű, sallangnélküli ember volt, aki sehogysem tudta magára erőszakolni az akkori idők mesterkélt szokásait. Utálta a Biedermeyer negédes viselkedést. S éppen természetessége miatt tartották különcnek, s puritán és cikornyátlan verseit nyersnek és póriasnak az akkori irodalmi korifeusok. A szonetben való lírai nyögdécselés járta akkor, melynek egyik művelője Császár Ferenc volt, hogyne botránkoztak volna meg a Petőfi zabolátlanul szárnyaló hangján, amely a nép ősi nyelvébe gyökerezett. Most látjuk csak, hogy milyen elavult ma már a negyvenes évek hivatalos irodalmi nyelve és mennyire friss és erőteljes ma is még Petőfi és Arany költészete és nyelve. Ez a hang nem avulhat el soha. Minél öregebb lettem, annál jobban csapott felém Petőfi fiatalossága és frissessége a verseiből. Ez a költő idők múlásával egyre-egyre csak nő és emelkedik. Örök kár, hogy az akkori viharok elsodorták oly fiatalon. . . . Most én vettem át a szót és ismét csak Petőfire, az emberre terelem a gondolatmenetét. Megkockáztattam előtte ama régi felfogásomat, hogy senki sem tudott Petőfiről pontos lelki rajzot adni, nem tudták elevenné varázsolni számunkra: a hétköznapok Petőfijét nem ismerjük eléggé. Lévay Józsefet láthatólag meglepte felfogásom. - Sok igaza van ebben (mondta Lévay József). Magam is úgy érzem, hogy így van. Gyulai Pál is nem egyszer mondotta, hogy Petőfinek nem akadt olyan életrajzírója, aki maradéktalanul elénk állítja őt, mint embert. De hát ott vannak a versei. Azokból valóban élesen kirajzolódik az ember is ... de Petőfi olyan fiatal volt és túl korán eltűnt. Azért így is lehetne jobb életrajzírója. Bizony kár, hogy csak anekdotázott róla Jókai, s túl sok romantikával vonta körül az alakját. Jókai regényíró volt. Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Búcsúztam Lévay Józseftől, Petőfi Sándor egykori barátjától. Az ősz költő örült, hogy felelevenítettem lelkében a messze múltat, s e szavakkal búcsúzott tőlem: - Örülök, hogy hosszú idő után megint Petőfivel időztem egy kicsit, ezt is nektek köszönhetem. No Isten veled, üdvözlöm a pető-