Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 4. (Miskolc, 1997)

FŐISPÁNOK BORSOD VÁRMEGYÉBEN ÉS MISKOLCON - A címadományozás története, a főispánság „gyakorlása"

előbb miskolci, majd megyei mandátumáról is lemaradt, Reisinger kevés szavazatot kapott (a választási törvény többezer szavazójától fosztotta meg), a Magyar Elet Pártját képviselő volt miskolci főispán - helyismeretére is építve egyértelműen nyert, de a második helyre megválasztott Szász Lajos pénzügyi államtitkár lemondott miskolci mandátumáról. (Végül is a vármegyei lajstromos kerület három mandátumából kettő a kormánypárté, egy pedig a kisgazdáké lett, a szociáldemokraták nem szereztek mandátumot.) Mire a választások utáni hangzavar elült, híre jött, hogy 1939. szeptember 1-én Németország megtámadta Lengyelországot. Kitört a világháború, s ezzel új fejezet kezdődött ismét a város történetében, de az ezt képviselők, kijelölt, vagy választott személyek és testületek életében is. Úgy érzékelhető, hogy a város főispánja szinte teljesen visszavonul, neve, aláírása viszonylag kevés aktán jelenik meg, közszereplését is elnyomják a háborús híradások. Többet szerepel az egyesített vármegyék képviseletében az 1922től megyei főispáni tisztet betöltő Borbély Maczky Emil, aki majd Liehtenstein László viszszavonulása után 1944. április 26-tól a városi főispáni funkciót is megkapta, illetve betöltötte. Az a tény, hogy a háború alatt O volt az országmozgósítási kormánybiztos, jelzi, hogy a helyi történések alakulásában-alakításában meghatározó szerepe volt. 1941 tavaszától - 1939-hez képest - érzékelhető volt az újabb változás, vagy általánosabb, nagyobb számú csoportokat, tömegeket érintő megrázkódtatás a város életében. Kezdetben a háborús gazdálkodásra, termelésre való áttérés mozgást jelentett, serkentő hatású volt. A hadianyag-termelés nemcsak a diósgyőri gyárra hatott fejlesztően, hanem azokra is, amelyek valamilyen szinten bedolgozóvá váltak. A gyárakban, bányákban való dolgozás biztonságot is jelentett. A katonai bevonulásokkal kapcsolatos tapasztalatait összegező, s a belügyminiszternek írt levelében a megyei főispán a következőképpen fogalmaz: „Óriási elkeseredést szült a földműves, kisiparos és kereskedők társadalmában az, hogy minden gyári és bányamunkást felmentenek a bevonulás alól, még olyanokat is, akik fiatal katonasorban lévő emberek, kiket idősebb emberekkel pótolni lehetne. Mindennek következménye az, hogy most tömegesen mennek a gyárakba és a bányákba még a földműves lakosság is, a földjeiket nem művelik, elhanyagolják, mert az egész bányavidéken az a hír járja, hogy tavasszal újra katonai behívások lesznek. . . . Mint volt katonaember, aki a világháborúban részt vettem, soha nem hittem azt el, hogy ilyen nagy elkeseredést tudjon kiváltani a lakosság nagy rétegéből az a tény, hogy a gyárak és a bányák munkásai úgyszólván 100%-ig mentesültek a katonai behívás a mozgósítás és bevonulás tényétől, . . . Nemcsak én, hanem minden komoly elem igazságtalannak tartja azt, hogy a még mindég megbízhatatlan, vagy legalábbis nagyrészt megbízhatatlan ipari munkásrétegek idehaza maradnak, hogy destruálják és szítsák az elégületlenséget, míg a megbízható hazafias és nemzeti érzésű lakosságnak itt kell hagynia otthonát, gazdaságát és jószágait." Nyilvánvaló, nem a főispáni jelentés következménye, de a háború egyre több területen szól bele az emberek mindennapi életébe. Egymást követik a közbiztonsággal kapcsolatos rendeletek, egyszerű biztonsági okokból internáló táborokat állítanak fel, s 1941-től a honvédelmi miniszter rendelte alapján mind gyakrabban éltek a „közérdekű munkaszolgálat" intézményével. (Magyarország hadbalépése után ez már egyér-