Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 3. (Miskolc, 1996)

„Ispotályok" és kórházak Miskolcon

sával - úgy volt szükséges alakítani a város gazdálkodását, formálni arculatát és infrastruktúráját, hogy valóságosan is megszülethessen a régió központja, a százezer lakosú Nagy-Miskolc. Ilyen előzmények után és adottságok között kellett megvalósítani egy elfogadható, a városi polgárság számára elviselhető szociálpolitikát. Ennek különböző színtereit, megvalósulási formáit mutatom be vázlatosan úgy, hogy először a háború előtti városi ispotályokról, majd a szegényápoldákról, ezt követően a miskolci gyermekmenhelyekről, s végül a szegénységjótékonyság kapcsolatáról szólok. (Ez utóbbiról talán azért, mert hat-hét évtized eltelte után újra meg kellett barátkozni azzal a társadalmi differenciálódással, lesüllyedéssel és felemelkedéssel, amelyek a mai generációk tudatában nem átélt, hanem csak olvasmány-élményként voltak jelen. Amilyen megoldású utak-módok alakulnak ki, vagy egyedi megoldások jelentkeznek, arra 60-70 évvel ezelőtt már jól kialakult gyakorlata volt a városnak és a városi társadalmi, jótékonysági szervezeteknek.) A VÁROSI ISPOTÁLYOKRÓL Az ápoldának, menhelynek, kórháznak is nevezhető, felekezeti nyilvános gyógyításnak a legkorábbi adatát 1507-ből, egy oklevélből ismerjük. Ekkor bizonyos Szirmai Mihály és Csabai Horváth Gergely, az akkori Jenke nevű pusztán lévő rétjüket (tulajdonjoguk igazolásával) a Mindenszentek egyháza ispotályának adományozták. (Elhunytjaikért tartandó misemondás fejében.) 1563-ban újabb adat bizonyítja az ispotály meglétét. Nagyságára, esetleg az ott ápolt személyek számára is utalhat, hogy 22 zsellér tartozott szolgálattal az ispotálynak. (Természetesen nem egyszerre, hanem évi beosztással.) Az egykori ispotály a jelenlegi épület helyén állt, jövedemét ugyan nem ismerjük, azt viszont igen, hogy ide is szolgált a tapolcai apátság Ispotály-malma, ami a Rákóczi utca végi Szinva szakaszon állt és működött. A 16. század közepén az ispotálynak ötvennél több lakója volt, a Mindenszentekről elnevezett egyház oltalma alatt állt, s benne nemcsak szegényeket, bénákat, hanem vakokat és némákat is ápoltak. 1750-1759 között Fáy Ferenc mindszenti plébánossága idején felvetődött a régi helyén egy új ispotály felépítése, de erre csak akkor került sor, amikor kinevezték nagyváradi kanonoknak. A Szent Márton és Szent Erzsébet patronátusa Az ispotály földszintes épülete Mindszenten, 1930 körül