Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 3. (Miskolc, 1996)

Miskolc város díszpolgárai (1886-1996)

zamosan a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában is tanítottam, és ebben az időben egy baráti társasággal kórust alakítottunk az újgyőri templomban. A dolognak - azt hiszem - sokan nem örültek, hiszen 1957-60-at írtunk! 1961-től kineveztek a szakiskolába, majd később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző tagozatára, ahol docensként, végül főiskolai tanárként tanítottam. A szakközépiskolában a leánykart vezettem. A szakszervezeti kamarakórusból lett később a Bartók Béla Vegyeskar. Közben egy „véletlen" folytán a 6. számú zenei általános iskola kórusához is meghívtak. Ekkor már a Kilián György Gimnázium kamasz hangú diákjaival dolgoztam reggelenként. Mikor a 6. számú iskola gyerekkarával és a Bartók Kórussal sorra nyertük a nemzetközi kórusversenyeket, felkértek a Szerencsi Pedagógus Kórus vezetésére. Embertelenül sok volt a munkám, amit még csak tetézett a rengeteg éjszakai kottamásolás. Mennyivel könnyebb ilyen szempontból a mai kórusvezetőknek! Miskolc széles körű szakmai kitentésre adott lehetőséget. A zeneiskolai és zenei általános alsó foktól a szakiskolán keresztül a főiskoláig minden zenei intézmény elméleti anyagával kénytelen voltam megismerkedni. A szakiskolában és a tanárképzőben az órákra való felkészülést nehezítette, hogy hiányoztak a tanításhoz szükséges segédanyagok. Viszont ezek összegyűjtése és rendszerezése számomra is sok haszonnal járt! Miskolci életemet végigkíséri a tanulás. Rengeteg tapasztalatot vettem át kollégáimtól, de a legtöbbet az új feladatokból okultam. Milyen nagy dolog volt, mikor megfejtettem egyegy máig is modern kórusmű betanítását általános iskolás korú gyerekeknek, vagy a kamarakórusnak! Szinte hihetetlen, hogy nagyon nehéz Kocsár, vagy Soproni műveket sikerült eredményesen megoldani, és mindezt 20-30 évvel ezelőtt! Ma valószínűleg jobban meggondolnám a dolgot, bár a gyerekek nagyon kedvezően fogadták a darabokat. Tehát a kortárs művekkel való foglalkozás is nagyon komoly tanulságokkal szolgált. Amint lehetőség adódott, egyre jobban előtérbe kerültek az oratórium bemutatók. A sorrakerülő művek - mivel más-más stílust képviseltek - nemcsak a kórusnak, hanem nekem is nagy erőpróbát jelentettek. A legelső darab Purcell: Dido és Aeneas című műve volt. A sort Mozart, Haydn és Beethoven misékkel folytattuk. Egyre merészebbek lettünk a bemutatókkal: Händel: Messiás, Bach: Magnificat, János passió, Mozart: Requiem, Rossini: Stabat Mater.. . Folytathatnám a sort, de a művek felsorolása helyett inkább a lényeggel szeretnék foglalkozni. Ezek a darabok önmagukért beszéltek. Meghódították a kórust, a zenekart, a közönséget, és meghódítottak engem is. Hol kaphattam volna máshol ilyen lehetőségeket és ennyi örömet?! Ez a felkérés rákény szeri tett arra, hogy miskolci életemnek néhány pontját felelevenítsem. Ugyanez a felkérés - úgy érzem - lehetőséget biztosít számomra, hogy megszólítsam azokat, akikkel kapcsolatba kerültem e három évtized alatt. Sokaknak nem tetszett a munkám, ugyanakkor hihetetlen, mennyien támogattak; ki úgy, hogy eljött énekelni, ki pedig úgy, hogy ott segített, ahol lehetett. Mondanom sem kell, hogy enélkül a támogatás nélkül semmire sem mentünk, illetve semmire sem mentem volna. Befejezésül engedjék meg, hogy a „régieknek" és Miskolc városnak megköszönjem a támogatást és a lehetőséget. Köszönet mindezért".