Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

Miskolci polgármesterek

Az újjáalakult városi közgyűlés első ülésére Gálffy Imre elnökletével 1945. január 29-én került sor. Addig a polgármester döntéseit csakis a Nemzeti Bizottság jóváhagyásával hozhatta. Ezt példázza az a döntés is, amely az 1944. december 27-i ülés jegyzőkönyvében olvasható: „Országgyűlés nemlétében, a kormányhatalom tényleges gyakorlásának részbeni hiánya miatt, a Nemzeti Bizottságot megillető teljes államhatalmi jogkörrel élve Miskolchoz csatolja Diósgyőrt, Hejőcsabát és Tapolcát." Tehát Nagy-Miskolc megteremtése néhány polgármester több évtizedes munkáját „megkoronázva", végsősoron a Nemzeti Bizottság „érdeme", azaz döntése volt. 1945 tavaszára helyreállt a közigazgatás normális működése, s ezzel párhuzamosan, fokozatosan szűnt meg a nemzeti bizottságok hatalmi tevékenysége. 1946 szeptember-októberétől 1947 márciusáig teljesedett ki az a folyamat, amelynek végén a belügyminiszter először megszüntette a nemzeti bizottságok fizetett státuszait, majd az 1947. évi választások után bekövetkezett az elsorvadás. A közigazgatás hierarchiája - a politikai változások ellenére is - megmaradt. A városnak van - igaz gyakorta változó - főispánja, s Gálffy Imre személyében változatlan bizalmat élvező polgármestere. Gálffy Imre - úgy tűnik - meg tudta valósítani azt az alapkoncepciót, amit beiktatásakor, alapvetően más politikai légkörben fogalmazott meg. Eszerint: „azok a férfiak, akik mint a város közönsége bizalmának letéteményesei, e tisztük gyakorlásában e terem küszöbét ha átlépik, kint kell hagyják mindazt, ami egymástól elválaszt, a személyi, társadalmi, felekezeti, világnézeti és politikai ellentéteket. Mindannyiunk tehetségének fel kell olvadnia abban, hogy miskolci polgárok vagyunk, akik dolgozunk városunkért, egymásért, vetélkedünk abban, hogy ki tudja jobban szolgálni a közt." A köz szolgálatában Gálffy Imre polgármester sokat vállalt magára, mert nagy és sok volt a történelem vele szemben támasztott elvárása. Mindenki számára, aki túlélte a háborút, új, minőségében is más élet kezdődött. (Sokakat elvittek, sokak visszatértek, sokan elmenekültek, majd aki tehette, visszaköltözött. Miskolc, annak ellenére, hogy közvetlen veszteségei a felszabadulás során nem voltak, az egyik legnagyobb veszteséget elszenvedett magyar város. 1941-ben 77.362 fő a létszáma, 1945 júniusában pedig 43.428 fő. A közel 34.000 fős létszámveszteség magába foglalja az 1944. évi bombázások áldozatait, a gettóból haláltáborba hurcoltakat, a vissza nem tért munkaszolgálatosokat, a front elől elmenekült nyilasokat, azokat, akik nem voltak nyüasok, de féltek és ezért hagyták el a várost. Ebbe a hiányzó létszámba sorolták a katonákat, akik áldozatok és hősi halottak lettek, akik fogolytáborokban várták sorsuk jobbrafordulását, ebbe a számkörbe tartoznak azok, akiket a nyilasok pusztítottak el, azok, akik nem tértek vissza a „málenkij robot"-ból, s azok is, akik 1944-1945ben természetes halállal, vagy hadi „baleset" során haltak meg. Az arányokat lehet tudni, a nevesíthető pontos adatok megállapításához viszont nem állnak rendelkezésre történeti-levéltári források. A visszaemlékezések pedig nem pótolják - feltételezett legjobb szándékuk ellenére sem - a tényszerűséget. Gálffy Imre szervezője volt a háborús károk számbavételének, az újjáépítés elindításának, résztvevője a politikával változó, azt visszatükröző törvényhatósági ülések hangvétele változásainak. Tevékeny részese volt a magyar köztársaság kikiáltása miskolci megünneplésének (1946. február 1.), az egyre kritikusabbá váló köz-