Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

Miskolci különlegességek

színéről. Az 1878. évi miskolci árvíz 50. évfordulóján a Szent Anna templom mellett emlékművet állítottak. (Alkotója Gárdos Aladár szobrászművész.) A Magyar Jövő 1928. augusztus 28-i számában Balázs Elemér írja, hogy „most már kő emlék örökíti meg a rettentő csapást, mely Miskolcot 1878. augusztus 30. és 31-ike közötti éjjelen érte. Ahogy leperegtek azóta az évek, ugyanúgy elköltöztek lassan és észrevétlenül az akkori események tanúi is, mind kevesebben leszünk, akik átszenvedtük a borzalmaknak ezt az éjszakáját, s a sárguló írásokon kívül maholnap már csak ez a kőemlék fogja emlékeztetni az utókort arra, hogy ez a haladó nagyváros valamikor ellenséges ostrom nélkül egyetlen éjszakának rövid három órája alatt rombadőlt". Az 1878. évi árvizet nemcsak az emlékmű, hanem a városban elhelyezett egykor több, mint száz emléktábla is idézte. A „nagy miskolci árviz"-et közvetlenül egy hatalmas felhőszakadás idézte elő, amelynek meteorológiai okait Hoitsy Pál a Vasárnapi Újság 1878. évi 38. számában a Miskolcot pusztított vihador című írásában tárta fel. A felhőszakadás hatására a Pece és a Szinva néhány óra leforgása alatt 4—5 métert áradt és „éjfél után 1 és fél órakor, a város, kivételével a magasabb fekvésű utcákat, teljesen az ár hatalmában vala. Az éj koromsötét, a vész folytonos növekedésben volt; a rohanó víztömeg zúgásából mi sem hallatszott ki. Egyesek látták az elsodort házak tetejét; sejtették a menekülni akarók hívó szavait, a halállal küzdők jajkiáltásait, de nem gondolhatta senki, hogy az éj fátyla felemelésével mily gyászos kép tárul majdan szeme elé." Az árvíz pusztításai 31én reggel váltak mindenki előtt ismertté. A város romokban hevert, a lakóházak fele szinte teljesen megsemmisült, lakhatatlanná vált. A Szinva és a Pece felett egyetlen híd sem maradt épen, a város északi és déli része között gyakorlatilag megszűnt az összeköttetés. A pusztítás különösen azokon a helyeken volt óriási, ahol a Szinva és a Pece szabálytalan futásával körülzárta a négyszögletes épülettömböket. A természeti katasztrófa gócpontja a mai Széchenyi, Kossuth, Palóczy, Batthyány, Madarász V., Ady E. utcák által körülzárt terület, vagyis a város központi, legmélyebb fekvésű része volt. A Búza téren óriási mennyiségű búza és kukorica állott a vízben. Romokban hevertek a Széchenyi utca ekkor „nagyvárosinak számító üzletházai". Elpusztult a város közkórháza a mai Kossuth utca nyugati oldalán, amelyet a Pece három oldalról fogott közre. A hullámok „egyszerre benyomulván az árvíz színvonala a kórház udvarán, a szobákban néhány perez alatt 8-9 lábnyi magasságra emelkedett". Romokban hevert az evangélikus gimnázium, a katolikus elemi iskola, a minorita rendház, a Színház utca, ahol a víz még az emeleti ablakokon át is hömpölygött. A mai Kossuth utca végén csak az 1808-ban épült református templom tornya meredezett az ég felé. A pincelakások színültig teltek vízzel a benne alvókat meglepve, s itt követelték a legtöbb áldozatot. A halottak pontos számát az első napokban még nem lehetett megállapítani. Bizonyossá vált, hogy egyes családok „végképp kipusztultak, így az ismert esetek őzül: Szebenyi család a torony alatt egészen kihalt, szintúgy a Kerekjártó család a Fáy malomnál; a Kandia utcából nyíló közből szintén hiányoznak egész családok, köztük Roák neje három gyermekkel és egy más izraelita nő hét gyermekkel. Latkóczy festésznek hátrahagyott egész családja a romok alatt lelte halálát, nemkülönben Popovics gépészé a sárga fürdő mellett. Hogy mily hirtelen lépetett meg az alvó népség a vízroham által, és hogy müy keveset lehetett megmenteni, az is tanúsítja, hogy