Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

Miskolci különlegességek

Miskolci különlegességek E fejezet szinte minden témát felölel, amit a város krónikája különleges esetként feljegyzett. Számos érdekességet, jellemző eseményt tárt fel és tett közzé a miskolci sajtó, s természetesen a levéltári anyag is a különlegességek kiapadhatatlan forrása. Napjainkban már emléke is alig marad annak, hogy Miskolcot egykor a hidak városaként ismerték. Egy kimutatás az első világháború végén számbavette, hogy mennyi híd szorul felújításra. A Szinván ötöt, a Vécén vedig hetet kellett használható állapotba tenni. Az 1930-as évekre a Szinvát megtisztították a malmoktól, így nem is maradt malomárok, a Pece is mindössze két ágra szakadva szelte át a várost, mégis közel 50 hídja volt Miskolcnak. A Szinvát egykor halászták és sok rákot is fogtak belőle. Feljegyezték a „nadályos-ember" históriáját, aki a vasútálomástól csupasz lábszárral gyalogolt a Színvában a vízfolyással szemben, hogy piócát gyűjtsön orvosi gyógyításokhoz. A város vizeihez kötődő különlegességekhez hasonlóan számos technikai újítást, találékonyságot jegyzett fel a várostörténet. A villamos úgy jelent meg, mint a „ház alakú szörnyeteg", s igencsak megváltoztat a a város korábbi gyalogos és szekérforgalmát. De ugyanúgy csoda volt az első gramofon is. 1933ban Hóman Bálint avatta fel a miskolci relét, vagy rádióközvetítő állomást. Ezekben az években a sajtó gyakorta adott hírt a rendőrség megnövekedett munkájáról. A rádió hangját ki tudja mennyi szolgálóleány azonosította a betörők zajával. Kezdetben a rend őreinek mulatságára, később bosszantására. Ezzel szemben a telefon megjelenése a múlt század végén, s kábelrendszerének kiépítése a század elején már kizárólag az üzleti érdekeket szolgálta. Aki visszaélt vele, vagy nem „rendeltetésszerűen" használta, attól megvonták a használati jogot. A mostani írásokból kimaradó különlegesség az, hogy a miskolciak sokat és gyakran adóztak a nagy politikusok, közéleti személyiségek, vagy a barátok emlékének. A miskolci serlegek, vagy poharak száma éppúgy megszámlálhatatlan, mint a baráti, irodalmi asztaltársaságoké. Egykori várostörténészünk Szendrei János írásban örökítette meg a „bujdosó pohár" rigmusát. A versike az Avas, s az itteni középkori eredetű pincékbeli poharazgatások hangulatát idézi. „Ez a pohár bujdosik, / így éli világát, / Kézróí-kézre adatik, /Éljen a barátság!" A régi jogszokások világába, s a néprajz területére vezet az ukkonpohár, vagy áldomás-pohár, az áldomásital szokása. Ez a szerződéseket megpecsételő fogadalom élt tovább a 20. századi serlegeink, poliaraink esetében is. A két világliáború között Széchenyiről, Szemeréről, Kossuthról, Vázsonyiról neveztek el serlegeket, emléküket idézték az asztaltársaságok. Századunk második felére nemcsak a díszes serlegek tűntek el, de nyomtalanul feledésbe merült maga a szokás is. Városi különlegességeink elvezetnek a vendéglátás, vendégfogadás szokásaihoz, kezdve a miskolci lacipecsenyétől, a messze vidéken híressé vált cipóig, perecig, fehérkenyérig. Ki ne hallott volna a miskolci kocsonyáról, s azokról az ételreceptekről, amelyek valóban miskolci specialitásnak, miskolci különleges-