Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)

Porkoláb Tibor: Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány)

kielégíteni. A szerveződő Kazinczy-centenárium kapcsán például határozottan jelenti ki: „a százados emlékünnepély [...] nem annyira egy személynek, mint egy diadalra jutott nagy nemzeti eszmének lenne dicsőítése."

39 A Szemere-ódában pedig ezt olvashatjuk: „Dicsőség hát tőlünk az ő nevének! / Dicsőségünk öregbül általa". A rituális dicsőítő műfajok jelentőségét (a kegyelet és az áthagyományozás „szent kötelességén" túl) éppen abban látja, hogy - a magasztalt hősök példáján keresztül - képesek a nemzeti önérzet, a nemzeti identitás megerősítésére: „Emlékezni azokról, kik a haza magasb érdekeit szolgálták [...]; vizsgálni pályájukat és müveiket, hogy azokból vonásról vonásra egybealkossuk s magunk elé varázsoljuk szellemképöket [...]- ez az édes kötelesség nemcsak gyönyörrel tölt el, hanem önérzetünket is erősbíti s táplálja nemzetünk jövőbe vetett reményünket." (Arany lyrája)

A0 A hazafiúi érdem jutalmazása, a közösségi emlékezetbe való beiktatással történő glorifikáció tehát nem egyszerűen kegyeleti feladat. A literátorok kultikus ünneplése rendszerint túllendül az irodalom keretem. Azzal például, hogy szinte lépten-nyomon a magasztalt példa követésére buzdít, gyakran az erkölcsi-hazafias nevelés eszközévé degradálódik. Ez a didaktikus szándék Lévay emlékbeszédeit is áthatja: „a történt dolgok emlékezete éleszti és táplálja szivünkben a lángot, mely a régiek dicsősége és hírének megközelítésére ösztönöz. - Visszapillantani a ködbe szállott mult időkre; elénk rajzolni a pályát, melyen ama dicsők futottak, a küzdelmeket, melyeket annyi lemondással vivtanak, az eszméket, melyekért önmagokat feláldozták - tanulságos, biztató, lelkesítő." (Emlék-beszéd)

A1 A kultikus megemlékezés olyan politikai aktussá is válhat, amely nyíltan a nemzeti közösség önaffirmációs igényeinek rendelődik alá. Egy konrét példával illusztrálva ezt: Lévay egyfelől nyilván kegyeleti és morális okokból (azaz „szent kötelességből") kezdeményezi Szemere politikai rehabilitációját, és ezzel összefüggésben az arckép-leleplezési, újratemetési és szoboravatási ceremóniákban kiteljesedő borsodi Szemerekultusz intenzív ápolását: „Midőn Szemere Bertalan arczképét e napon tanácstermünk állandó lakosává emeljük, egy rég érzett tartozást, mondhatni szent kötelességet teljesít e megye közössége. Nyilvánosan meghozza tudniillik a méltányló elismerés adóját, egyik legnagyobb fia szellemének, kinek hatása és neve Borsod szűk határain messze tulsugározván, a nemzet történetével immár együvé szövődött." (Szemere Ber39 Nemzeti hála. Emlékezés Kazinczy Ferenczre = Kazinczy-emlény, Miskolcz, 1860, 36-37. 4

« Akadémiai Értesítő, 1883, IV. k., 6. f., 317. 41 Kazinczy-emlény, Miskolcz, 1860, 144-145.