Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)

Porkoláb Tibor: Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány)

társaként, egykori barátjaként Lévay a szakralizáló tendenciák hatókörébe kerül, már-már nemzeti mitológiánk hősei közé emelkedik. Ahogy Zsigmond Ferenc írja: „az emúnyt jelesek: kiknek nagy barátja, a nagy idők: melyeknek tanúja volt, kezdtek fényükkel glóriát fonni ősz feje köré. [...] Lassanként azzá vált Lévay irodalmunk számára, aminek ő az öreg honvédeket nevezi egyik versében: élő ereklyévé."

5 csolod össze a mi látható világunkkal. Te vagy utolsó társuk közöttünk: ebből meriti mai ünnepünk áhitatát. [...] Mintha a legendák amaz elsüllyedt pompás városának harangszava rezgene költészetedben. [...] Ama nagy kor érzésvilágát tolmácsolod a magad csöndesebb verésű szívének édes rhytmusában" - szónokol BEÖTHY Zsolt a Kisfaludy Társaság Lévay-jubileumán (Megnyitó beszéd - Lévay Emlékkönyv, Miskolc, 1912, 4-7.); „Lévay költészete tartalmában, hangulatában és formáiban bizonyára a múlté [...] az ő költészete bennünk élő apáink lelkének szól [...] pietásos visszaemlékezéssel olvassuk költeményeit s a gyermek szeretetével és tisztelő csudálkozásával nézzük őt, akiben még élő hang az, ami nagy kortársaiban már halott" - írja KUNCZ Aladár a Nyugatban (Lévay József, Nyugat, 1911, II. k., 944-945.); „Lévay Józsefben nemcsak egy egyéni és kiváló költőt vesztettünk, hanem utolsó élő tanuját is Petőfi és Arany korának. [...] mintegy személyesen élt közöttünk irodalmunk arany-kora. [...] Éveken át Nestora volt szépirodalmunknak, az Akadémiának, a Kisfaludy-Társaságnak" - állapítja meg VOINOVICH Géza (Lévay József, Budapesti Szemle, 1918, 296.); „Lévai annak a költői nemzedéknek a tagja, mely Vörösmarty hatalmas vállán legmagasabbra emeli a magyar költészetet. Tanúja volt annak a költői triumvirátusnak, melyet Petőfi, Arany és Tompa neve alatt foglalunk össze. [...] nagy lélek [...], aki költő hivatását szentnek, a költészet művelését szentegyházi feladatnak tartja" - hagsúlyozza FERENCZY Zoltán az avasi Lévay-emlékfa elültetése alkalmából (Magyar Jövő, 1921. jún. 7.); „akadémiánk Nestora volt [...] Ez a kedves, tisztes öreg úr volt az az élő híd, amely irodalmunk aranykorát a mai nemzedékkel összekapcsolta; ő volt az átmenet a történelem és a mai nap között. [...] e híd szépvonalú bálványíve hozzá volt építve egy óriási lépcsőzettel mívelődéstörténelmünk ama pontjához, ahol szellemi életünk koronás királyainak dicsőséges palotája emelkedik az ég felé" - írja RAVASZ László (Lévay József. Ünnepi beszéd születése századik évfordulóján, Protestáns Szemle, 1926, 1.); „Lévay volt az az aranyhíd, mely összekötötte a XIX. század klasszikus irodalmát azzal az épülő, kovácsolódó ezüstkorszakkal, amely a ma irodalma. [...] Az ő aggastyán reszkető kezén ott érett még a Petőfi kézfogása is, az Arany kézszorítása is, az ő hattyúdala a százéves Arany apotheozise volt" - lelkendezik SZIGETHY Ferenc (Sajószentpéteri levél, Magyar Jövő, 1937. nov. 14.). 5 ZSIGMOND Ferenc, Lévay József, Irodalomtörténet, 1918, 254. Az ugyancsak pátriárkái kor megélő Csengey Gusztáv irodalmi tekintélyét és miskolci kultuszát is az alapozta meg, hogy „letéteményese és halálig hű őrzője volt annak a nagy irodalmi örökségnek, melyet irodalmunk klasszikus nagyjai, különösen Arany János, reánk hagytak" (Bruckner Győző). Máshogy fogalmazva: „benne a magyar irodalom magas ívelésű pályájának utolsó szereplője tűnt le az élet színteréről, hogy Petőfi, Arany, Lévay után [...] bezárja azt az irodalomtörténeti korszakot, melynek az előbb említettek elköltözte után egyedüli képviselője volt közöttünk, hogy élő alakjával ismét és ismét figyelmeztessen bennünket e nagy idők nagy szellemére" (Kivonat a miskolci ág. hitv. ev. egyház ta-