Levéltári Évkönyv 9. (Miskolc, 1997)

Szegőfi Anna: Az első világháború előtt alakult miskolci egyesületek

Széchenyi István és reformer társai támogatták ezeket a kezdeményezéseket, felismerték, hogy a nőegyleteken keresztül lehet hatni a családokra. A reformkor nőegyesületeit vizsgálva nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy célját, működési mechanizmusát tekintve a társasági szalon is egyfajta egyesület. Ezek történetét, működési mechanizmusát leginkább a korabeli irodalomból ismerhetjük meg, közülük legértékesebb és legérdekesebb forrás Jókai Mór. Ebben a korban a pluralizálódó társadalomban kialakul egy tudós-értelmiségi réteg, amely a reformer arisztokráciával közösen alakítja ezeket a kaszinókat a politizálás színterévé. Széchenyi István mellett a kor nagy szellemei mind ott vannak az egyesületekben, sokuk nem is egyben. Valamennyi vidéki egyesületben - ahogy a Nemzeti Kaszinóban is - a könyvtár létesítése az egyik legfontosabb feladat, ezen belül is a külföldi és magyar folyóiratok beszerzése. A könyvtárak nemcsak politikai szakkönyvet gyűjtöttek, megtalálható volt itt a kortárs külföldi és magyar irodalom. Kossuth országgyűlési tudósításai is eljutottak ezekbe az egyesületekbe, ennek köszönhetően kovácsolódott össze az ellenzék. Nagyon fontos szempont volt az is, hogy a közvéleményt alakították a folyamatos tájékoztatással. A tájékozódás mellett igen fontos elem a vitatkozás lehetősége. Az egyesületekben folyó viták eredménye látható volt a megyegyűléseken és az országgyűlésen is; kialakult és fejlődött a vita kultúra. Ez annak az eredménye, hogy az egyesületekben az is szóhoz jutott, aki nem jutott el a megyegyűlésre, vagy ott szólani nem volt lehetősége, bátorsága. Nem egy nagyhírű országgyűlési szónok a kaszinókban tanulta a retorikát. A politikai vita és a művelődés mellett szórakozási lehetőség is volt a kaszinókban; a biliárd és a kártya. Ez utóbbi ellen sokszor és sokféle formában felléptek a reformerek, nem a játék, hanem a szenvedély, a hazardírozás ellen tiltakoztak. A szórakozások közé kell számítanunk a bálokat is. A bál amellett, hogy szórakozás volt, egyben közösségi találkozó is nemre, korra és sokszor társadalmi állásra tekintet nélkül. Volt ezenkívül a báloknak még egy fontos szerepköre, anyagi bázist jelentettek az egyesületek fenntartásához. Az egyesületi báloknak már Szendrei János is szentelt egy hosszú fejezetet. A nemesi táncmulatságok három-négy napig eltartottak féktelen mulatozás és pazarlás jellemezte a vidéki kúriákon rendezett bálokat. A több napos rendezvényeknek az abszolutizmuskori bezárkózottság vetett véget, s a feltámadó báli kultúra már szerényebb volt. Szendrei János a számtalan hírlapi tudósításból az 1887. évi farsangi álarcosbál leírását választotta ki. Innen értesülünk, hogy a báltermeket díszletekkel is ellátták, ez esetben Julius Caesar korának Rómája készült el Blau Emil festőmester keze alól: Caesar palotájával, a Panteonnal, Hadrianus szobrával, Trajanus oszlopával, a Concordia templommal ott volt az egész Forum Romanum, hogy felvonulhassanak a jelmezesek. A jelmezesekről is kapunk némi képet; a hölgyek lengyelnek, skótnak, franciának, norvégnak, horvámak és természetesen rómainak voltak öltözve, de a legnagyobb tetszést egy kettős alkotta, akik Ausztria és Magyarország „testvéri" együttesét jelenítették meg. A férfiak szintén a nemzetek viseleteik részesítették előnyben, de ők a harciasabbakat: spanyolt, angolt, macedónt, a kurucokat, de volt közöttük olasz pap és