Levéltári Évkönyv 8. (Miskolc, 1997)

Fazekas Csaba: „Mi, Isten képét viselő szegények . . ." (Források a miskolci koldusok 18-19. századi történetéhez)

vallások vonatkozó megítéléséről is elmélkedett. (Ld. pl. 22/b

v 24. sz.) A koldusoknak ez a bizottság is a már korábban felállított kategóriáit alkalmazta, először megkülönböztetve a helybelit az idegentől (utóbbi sorsa csak a kiűzetés lehetett), másodszor a rászorulót a szimulánstól (utóbbit elvben munkakényszer sújtotta, előbbit a seborvos igazolta). 1824-ben kelt jelentéseikből (Id. 17/a. ill. 18/a. sz.) többek között egyfajta általános szegényedés tudomásulvétele tűnik ki: megkülönbözteti például a falusi és a miskolci kéregetők problémáját, előbbiről is elismerve, hogy bizony lehetnek olyan helyek, ahol többen, máshol kevesebben kényszerülnek mások jóindulatára apellálni. Érdekes módon felvetették a koldusok házasodásának megtiltását is, hogy így is elejét vegyék a szegénység növekedésének.

17 1824-ben bevezették az 1800-ban egyszer már felmerült rendszert, így csak négy „bukszás" rótta Miskolc utcáit és az adományokat, továbbá a koldusalap egyéb bevételeit a városi tanács által delegált képviselők jelenlétében osztották ki a rászorultaknak. A pénzalap szélesítését remélték Borsod tehetősebb magánszemélyemek személyes megkeresésétől (ld. 18/c. sz.), a céhek büntetéspénzeinek átirányításától és egyes kifejezetten e célra tartott egyházi gyűjtések bevételétől. Határtalan optimizmus hatotta át a bizottságot és komolyan úgy vélték, hogy a koldulás ezúton megszüntethető, sőt, maguk a koldusok is jobban járnak így, mintha kéregetnének. A tapasztalat azonban (akkor is) azt mutatta, hogy az adakozásra történő felhívás után előbb lassan, majd gyorsabban csökken a társadalom alamizsnálkodási kedve, és így a szerencsétlen koldusok között szétosztható pénzösszeg is. A részletes heti kimutatásokból

18 ugyanis kiderül, hogy 1824. júniusában még 72 koldus fejenként 50 krajcár körüli összeget kapott egy hétre, majd mindkét adat kisebb hullámzásokkal csökkenni kezdett, 1827. decemberében már csak 52 koldus fejenként heti 25 krajcárhoz jutott. (Vö. 18/b., 19., 20., 22/a. sz.)

19 Hamar világossá lett, hogy bár az adakozók hálateljes körmondatokkal teleírt köszönő leveleket kaptak és jótettüket a hivatalos iratok is felemlegették, adományaik mégis szinte észrevétlenül olvadtak el a rászoruló szegények között.

20 Vagyis az illetékesek próbálták a rászorultak számának csökkentésével növelni a kiosztható mennyiséget — sikertelenül. A megyei bizottság elnöke optimistább volt, mint a koldusokkal napi kapcsolatot tartó miskolci senatorok, egy ízben például azzal „nyugtatta" meg 17 Megjegyezzük, az ötletet a reformkorban mások is felvetették, mondván, hogy magát is nehéz egy kéregetőnek eltartani, nemhogy családját, továbbá a nyomorék vagy vak koldusok gyermekei is azok lehetnek stb. Pozsega vármegye például 1846-ban tett ilyen irányú (végül megnem valósult) előterjesztést. EPL. Kop. Cat. 38. No. 250. 18 B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/e. 2677/1824., 3967/1824., 515/1826., 354/1827. sz. (többről nincs tudomásunk) 19 Ehhez érdemes hozzávenni a kortársak megfigyeléseit, miszerint egy átlag koldus napi 3-9 forintot kéregetett össze. Nagy Ignác, 1844. 46. p. 2Ü Ilyenek volt például - a később is gyakran említett - Pócsy Elek munkácsi püspök és tapolcai apát illetve özvegy Csákyné adományai. B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/e. 3401/1824., 2804/1825. sz. Előbbi alapítvány későbbi sorsára ld. 26. sz. De adományoztak természetben is, a mészáros céh például tekintélyes húsmennyiséget ajánlott fel a koldusoknak. B.-A.-Z. m. Lt. IV. A. 501/e. 3967/1825. sz.