Levéltári Évkönyv 8. (Miskolc, 1997)

Fazekas Csaba: „Mi, Isten képét viselő szegények . . ." (Források a miskolci koldusok 18-19. századi történetéhez)

miatt általában nem jelennek meg a gyakran használt összeírások, adójegyzékek stb. adataiban, mégis meghatározó jelenségei voltak a város egykori hétköznapjainak.

3 A források válogatásakor a bőség zavarával küzdöttünk, hiszen mind a vármegyei közgyűlés, mind a városi tanács nagyon gyakran kényszerült a koldusok okozta problémakörrel foglalkozni. A hivatali és egyéb iratok szövege önmagáért beszél, bevezetésként jórészt eltekintve a kolduskérdés szélesebb körű ismertetésétől, mkább csak néhány általános megállapítást kívánunk a dokumentumokhoz fűzni Miskolcra illetve Borsod megyére koncentrálva, a török kiűzése és 1848 közötti időszakban. Általában elmondhatjuk, hogy a 18. századi Magyarországon még eleven gyakorlatként élt a koldulás jóval korábbi, középkori megítélése és kezelése.

4 Lényegében úgy gondolták, hogy a koldulás a köztereken megengedhető, azonban csak azok számára, akik valóban rászorulnak és a hatóságok által nyilván vannak tartva, tevékenységük végzéséhez pedig egy nyilvános igazolást: kolduló levelet vagy gyakrabban koldus pecsétet (réz- vagy bádogdarabot) kaptak. Több adatunk van arra, hogy ezek kiadása Miskolcon illetve Borsod megyében is bevett gyakorlatnak számított. (Ld. pl. 1., 12., 16. sz.) A törvényhatóságok szintén korábbi századok felfogásának megfelelően - meg voltak arról győződve, hogy minden helységben csak a szegénységnek oly mértéke keletkezhet, amelyet az adott közösség megerőltetés nélkül el tud tartani, ezért fő törekvésük arra irányult, hogy a rá nem szorulók kiszűrése mellett a koldusok vándorlását megakadályozzák egyik térségből a másikba.

5 Az elképzelés kivihetetlenségét bizonyítja az is, hogy a koldusok be- és kiköltözésének meggátlását a szomszédos vármegyék nagyon gyakran kérték egymástól, nem álltak viszont rendelkezésükre megfelelő karhatalmi eszközök ennek kivitelezésére, a kitoloncolt koldus ugyanis hamarosan visszatért a forgalmasabb, ezért nagyobb bevétellel kecsegtető helyre, városokba, tömeget vonzó rendezvényekre. Az ilyen tartalmú átiratok szinte szóról szóra megegyeznek az egész időszakunkban, néha udvariasan ugyan, de korholják egymást a szomszéd vármegyék (Id. pl. 27/a. sz.), hogy miért nem tesznek semmit a közös érdekért, pedig egyesek még azt is előírták, hogy a vármegye köteles a lefülelt idegen koldust hatósági őrizet alatt határáig kísérni stb. (Mindennek illusztrálására a borsodiak mellett néhány szomszédos törvényhatóság körlevelét is közöljük: 2., 11., 27/a., 29., 31. sz.) Másrészt az elemzett időszakunkban végbement demográfiai növekedés illetve az urbanizáció értelemszerűen eltérő mértékű elszegényedéssel járt együtt. Más szavakkal: a koldulás a 18. század végére, 19. század első évtizedei3 Első vonatkozó eredményeinkot ld.: Fazekas Csaba, 1395. 4 Az idézett statútum-kiadások a kolduskérdés más vonatkozásaira is példát szolgáltatnak. A középkori koldusok szabályozására ld. pl.: Lis, Catharina - Soly, Hugo, 1979. 78-79. p.; Somogyi Zoltán, 1941.; Sz.Jónás Ilona (szerk.) 1971. l/l. 350-351. p. (augsburgi koldusszabályzat, 1491.) stb. 5 Számos vonatkozó helyi rendelet közül ld.: Kolosvári Sándor - Óvári Kelemen (szerk.), 1885-1904. 11/2. 390., V/l. 585., V/2. 522. p.; Breznay Imre, 1933. 11/15. p.; Iniplom József, 1971. 270. p.; Csizmadia Andor, 1977. 18-19. p.; Kovács Béla (szerk.), 1984. 261. p.; Kállay István, 1989. 61-62. p.; Ivámjosi-Szabó Tibor (szerk.) 1991. 152. p. stb.