Levéltári Évkönyv 7. (Miskolc, 1994)

MISKOLC IPAR-, KERESKEDELEM- ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETÉBŐL - Rásó József: Történelmi szorítások - kisemberi stratégiák (Miskolci pedagógusok a 20. század első felében - önéletrajzaik tükrében)

ÖNÉLETRAJZ 1898. év december 11-én születtem Erdélyben, Marosugrán. Édesapám református lelkész volt. Heten voltunk testvérek. Édesapám szociális érzésű, gondolkodású ember volt. Küzdelmes, gondterhes élete volt. Édesanyám úgy él emlékezetemben, mint a munka hőse. Három pap bátyám volt, 1 tanító, 1 nővérem tanítónő volt. Egyik nővérem csak 4 polgárit végzett, mert mint erőleg gyenge, nem tudott továbbtanulni. 11 éve lakik nálam. Az elemi iskolákat a marosugrai áll. el. iskolában végeztem. A polgári nagyobb részt magánúton tettem le a marosvásárhelyi református polgáriban. A polgári elvégzése után édesapám meghalt. A harmadik bátyám tanított. A képzőt a szatmárnémeti ref. képzőben végeztem. 16-ban menekültünk, 18-ban megint. A képző elvégzése után nem mentem azonnal állásba. A második meneküléskor izületi csuszt kaptam, majd később bazedovot. 1925-ben jöttem ki Erdélyből Magyarországra. Tanítói működésem Nagyecseden kezdtem egy 28 tanerős állami iskolában. Az ecsedi levegő ártott nekem s csere útján kerültem a balatonarácsi Erzsébet fiú iskolába. Bentlakásos intézet volt. Nagyon terhes, felelősségteljes állás volt. Szegény otthontalan gyermekeket neveltünk ott. Sokat harcoltam a gyermekek jobb kosztjáért, emberségesebb életéért. 3 évig voltam ott s akkor ez az intézet megszűnt. Onnan Diósgyőrbe kerültem s itt tanítottam 5 évig. Innen mentem férjhez 1938-ban. Férjem adótiszt volt Szászrégenben. Hazamentünk 1940-ben. Engem utána helyeztek. A férjem édesapját nem ismertem. Szűrkészítő volt, de az első világháborúban egyik karjára megbénult s akkor a Nagykárolyi vármegyénél volt altiszt. A férjem egyetlen gyermeke volt. Férjem családjának nagy része ipari munkás, iparos volt. 1938-től 40-ig Nagyecseden tanítottam, Szászrégen Magyarrégeni részén tanítottam az áll. iskolában. 1944ben az orosz bevonulás előtt menekültünk onnan, egy egészségügyi autón, mert a kislányom ideglázt kapott. Orvos nem volt, elvesztettük a fejünket. Mindent otthagytunk, 2 szoba, konyha, előszoba volt bebútorozva. Ami csomagot elhoztunk azokból is háromszor raboltak ki. Tiszaderzsre a bátyámhoz jöttünk, akit ott ig.-tanító. Férjem a háború áldozata lett. Derzstomajon tanítottam 2 évig, mint beosztott egy községi iskolánál. Ott már hozzájutottam Veres Péter, Sinka Zoltán (sic!) könyveihez s lelkesültem az új szocialista eszmékért. Ott értesültem, hogy az Erdélyben maradt 2 bátyám meghalt. A nővérem aki szintén tanítónő volt és tanítónak a felesége még a menekülés előtt meghalt. Egy kisleányommal, nővéremmel sokat küzdöttünk a megélhetésért. Ástunk, kapáltunk, disznót, baromfit neveltünk. Az iskolában 2 évig én gyújtottam a tüzet a gyermekekkel, takarítottunk egy jó ideig. Sokat dolgoztam ott, színdarabot írtam, előadást rendeztem. 1946-ban kerültem viszsza Diósgyőrbe. Egy volt tanítványom bányász szüleinél laktunk 1 bútorozott szobában egy pár hónapig. Innen egy másik szoba, konyhás lakásba kerültem, s ahol most lakom már a 4-ik éve lakom egy szoba, konyhás lakásban. 1947-ben bekapcsolódtam az M. N. D. SZ. munkákba. Voltam ott elnök, ügyvezető, szo-