Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)

Csizmadia Andor: Urbárium és közigazgatás a feudális kori Apátfalván

biztonsági rendészetre és ennek keretében a gonosztevők üldözésére, nemkülönben az ebben az időben annyira fontos tűzrendészetre is. Az állami közigazgatás támogatása részben a postai jellegű megbízások teljesítéséből, legfőképpen azonban a pénzügyi közigazgatás támogatásából állott. A jogszolgáltatás terén a kisebb fontosságú, főleg kihá- gási ügyeket ölelte fel a község hatósága.147

A közigazgatás támogatására több példát és rendelkezést találhatunk a Borsod vármegyei statútumokban és közgyűlési határozatokban, melyekből világos lesz az a sok teher, amely a közigazgatási segédszolgálat ellátásában a lakosságra nehezedik. Egy 1697- ből való statutum a szekerek kiállítását rendezi, amely teher a vármegye valamennyi községére, így Apátfalvára is nehezedik. Szekereket nemcsak az állattartó gazdák, hanem a marhával nem rendelkezők is tartoznak kiállítani, mivel — mint a statutum mondja — sokan csak azért nem tartanak marhát, hogy a szekerezéstől elvonhassák magukat. A mar- hás emberek pedig annyira elfogytak, hogy a teher supportálására elégtelenek. Hasonlóképpen „a levelek hordásában is” egyenlő rendet kell tartani a lakosoknak, akár „marhás, akár marhátlan, a közönséges igazság ezt hozván magával”.148

A községek lakosainak kellett segíteni „a fosztogató és kóborló katona nevet viselő tolvajoknak és latroknak kergetésében”, mint egy 1709. évből való statutum megállapítja. Mivel pedig a lakosság nem sokszor sietett a szolgabíráknak segítséget adni, a statutum szigorúan kimondja, hogy „az kik ezután vakmerőségben és engedetlenségben tapasztaltainak”, azokat a szolgabírák négy forintra büntetik személy válogatás nélkül.149

A község ügyeit részben gyűlésben, részben az egyes tisztviselők útján intézte. Minden lényeges kérdésben gyűlést hívtak össze. A gyűlés rendjére útmutatással szolgál a XVIII. századból való instrukció. Mikor ugyanis a bíró a község dolgaiban gyűlést hirdet, az instrukció szerint minden esküdt tanácsbeli tartozik a bíró mellett egy-egy forint büntetés alatt előállni és ok nélkül senki sem maradhat el. Amikor a gyűlés egybegyűl, mindenki a maga helyére ül, mely esztendőben ugyanaz. A bíró ül az első, a törvény- bíró a második helyen, a többi pedig aszerint foglal helyet, hogy milyen régóta tagja a tanácsnak (3. pont).

Azt is előírta az instrukció, hogy ítélkezést csak reggeli időben, józan fővel lehet végezni gyűlésben, s nem szabad senkit délután vagy éjszakán részeg fővel megbüntetni. A bírságnak egy része ugyanis a tanácsot illette és sokszor előfordult, hogy ha a tanácstagok kapatosabbak voltak, olyankor is megbüntettek valakit, mikor az igazság azt nem kívánta, csupán azért, hogy folytathassák az ivást. Ezt akarja meggátolni a rendelkezés.

Kimondta az instrukció azt is, hogy ünnepnapon nem lehet gyűlést tartani, csak egész kivételes esetben, amikor a szükség így hozza magával (17. pont). Úgy látszik, ezt nemigen tartották meg, mert Eszterházynak 1780-ban kiadott, az apátfalvi esperesi kerület lakosaihoz intézett már említett dekrétuma szigorúan eltiltja az „ünnepnapokon délutáni ájtatosság előtt” a „Biró Házánál tartani szokott gyűléseket, mely miatt a Lelki tanításokat elmulatyák, ha csak a közönséges jót illető dolgokban felyebb valoktul hirtelen érkezett parancsolatok különben nem javalyák ...”

A gyűléseken ítélkeznek a kihágások felett is. Az eljárásra utat mutat a már említett instrukció 5-7. pontja: Ha valakit valamiben vádolnak, a bírók és tanácsbeliek .józan fővel” azt elsőben megvizsgálják, helyes-e a vád, vagy nem. Ha a vádolt személyt vétkesnek találják, csak akkor kell megbüntetni. Nem szabad puszta szóra („mondván vala- mellyik könnyömre, nehezemre hozzál reá Biró egy forint ára Bort”) senkit megbüntetni. A bíró, illetve a tanács egy forintnál többre nem büntethetett. Ha valakinek nagyobb a bűne, az ilyen a földesúr úriszéke elé kerül.

Az instrukció azt is előírja, hogy a büntetéseket nem lehet csak torokra fordítani, hanem a büntetés fele a templomot illeti, s azt a templombíró veszi át.

38