Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Madarász György: A termelőszövetkezeti mozgalom helyzete Borsod-Abaúj-Zemplén megyében az 1956-os ellenforradalomtól a konszolidáció befejezéséig
mezőgazdasági nagyüzem, amit a parasztság szövetkezeti formában teremt meg és fejleszt ki.”60 Ezt a hosszú távú, főleg politikai jellegű célkitűzést az adott helyzet gazdasági és politikai feltételeinek figyelembevételével részletesen fejtette ki az 1957. júliusban megjelenő agrárpolitikai tézisek. A dokumentum szerint az MSZMP „... egyik legfontosabb feladatának tekinti annak elősegítését, hogy mezőgazdaságunk fokozatosan korszerű, szocialista nagyüzemi mezőgazdasággá alakuljon át.”61 Ennek érdekében a már meglevő mezőgazdasági szövetkezeteket példamutató nagyüzemekké kell fejleszteni, amelyek nemcsak a termelésben, de a tagok jó élet- és munkakörülményeinek kialakításában is legyenek irányadók. A nagyüzemi fölény kibontakoztatásához külső segítség biztosítását is kilátásba helyezte a dokumentum, különösen kiemelve a gépállomások feladatait, felelősségét ebben a folyamatban. Hogy a parasztság minél szélesebb tömegeit megnyerje, a párt a tézisekben a segítségnyújtást a termelőszövetkezetek mellett a közös gazdálkodás alacsonyabb típusú, egyszerűbb szervezeti formáira is kiterjesztette. Az MSZMP KB későbbi határozatai (1957. augusztus és 1958. április) is hangsúlyozottan foglalkoztak a termelőszövetkezetek politikai, gazdasági és szervezeti megerősítésével, ezekben azonban az állami támogatás mellett egyre nagyobb szerepet szántak a saját erőből történő fejlesztésnek.62 A határozatokat követő intézkedések a másfél év alatt — 1958—59 fordulójáig — nem hoztak, nem is hozhattak döntő változást a termelőszövetkezeti fölény bizonyításában, de az 1956. decemberi mélyponthoz képest elsősorban politikai, de gazdasági tekintetben is előrelépést eredményeztek. A stabilizációs folyamat fontos eleme volt, hogy a nehéz gazdasági helyzet ellenére a termelőszövetkezetek politikailag megszilárdultak. Ebben a folyamatban a párt és a kormány intézkedései mellett döntő volt az a tény, hogy az ingadozók, az erőszakkal bekényszerítettek, a meggyőződés nélküliek, a kényszer megszűnésével kiléptek, illetve a bomlasztó, ellenséges elemeket kizárták. A megmaradtak viszont önként vállalták a közös gazdálkodást, ragaszkodtak a szövetkezethez, abban látták megélhetésük egyedüli módját. Ennek következtében nőtt a tagok felelősségérzete a közös vagyon iránt, a jobb szövetkezetek fokozták közéleti tevékenységüket, részt vettek községpolitikai problémák megoldásában is.6 3 Az egyre javuló politikai légkör kedvező feltételt teremtett a szövetkezetek gazdasági megerősödése, fejlődése számára. A megyei párt- és állami vezetés is a számbelileg és területileg gyarapodó termelőszövetkezetek mielőbbi megszilárdítására törekedett. A megyei pártbizottság — a közös gazdaságok működési feltételeit biztosítandó — a termelőszövetkezetek és a tagság érdekeiből kiindulva javaslatot tett, hogy „a kormány és a termelőszövetkezeti tanács új, az egész országra érvényes egységes mintaalapszabályt adjon ki, illetve az elfogadott érvényességét kisebb módosításokkal mondja ki.”64 A javaslat nem hozott a kérdésben megoldást, ami különösen a részesművelést illetően lett volna fontos. A szövetkezetek többsége azonban továbbra is ezt alkalmazta, és a korábban említett eltérések nagy része is fennmaradt, ami miatt gyakran összeütközésbe kerültek az állami és pártszervekkel. A szövetkezeti gazdálkodás beindításának alapvető feltétele volt a közös földterület kialakítása, amit kisebb-nagyobb zökkenőkkel a tavaszi munkák kezdetéig sikerült megoldani. Súlyos gond volt a megfelelően képzett szakemberek hiánya, amin úgy próbáltak segíteni, hogy az elnökök, könyvelők és brigádvezetők számára tanfolyamokat szerveztek, ahol feladatuk alapismereteire tanították őket.65 Emellett szorgalmazták, hogy a hiányzó szakemberek problémáját állami kihelyezéssel oldják meg. A helyzet azonban csak igen 299
