Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Madarász György: A termelőszövetkezeti mozgalom helyzete Borsod-Abaúj-Zemplén megyében az 1956-os ellenforradalomtól a konszolidáció befejezéséig
mezőgazdasági jellegű járásokban. A kétlakiak zömét csak az átszervezés befejezésekor sikerült megnyerni a szövetkezeti mozgalomnak. Hogy mennyire így volt ez, bizonyítja, hogy 1960-ban a 82 201 gazdasággal rendelkezők közül — majdnem a fele — 39 599 volt a kétlatiak száma. Az általuk művelt területre jellemző, hogy 40,2%-uk 1—3 kh birtok- nagysággal rendelkezett, az 5 kh-on felüliek aránya 10% körül volt.58 A megyében 1957-ben az egyéniek az összterület 50,1%-án, a szántóterület 79,8%-án gazdálkodtak.59 Politikai és gazdasági szempontból a figyelem középpontjában a középparasztság állt, számbeli és gazdasági súlyánál fogva. A mezőgazdaság átszervezésekor elsősorban ez a réteg jöhetett számításba. A gazdag parasztság mennyiségi és területi arányában is nagymértékben visszaesett. A korábban ellene foganatosított erőszakos intézkedések miatt teljesen elvesztette korábbi gazdasági és politikai súlyát. A felszámolásukra nyíltan törekvő politika megszűnése sem állította meg további csökkenésüket. Nagyszámú volt, de gazdasági szempontból nem számottevő a félproletárok, kisparasztok aránya. Az általuk művelt terület számukra a legjobb gazdasági feltételek mellett sem tudta biztosítani hosszú távon az egyéni gazdálkodást, ezért legtöbbjük később belépett a termelőszövetkezetbe, vagy egyéb, főleg ipari munkát vállalt. Az onnan befolyt magasabb jövedelem segítségével tartotta fönn, igyekezett konzerválni gazdaságtalan birtokát. Az ellenforradalmat követő politikai, gazdasági konszolidáció időszakában a parasztság kedvezően fogadta a párt és a kormány gazdasági stabilizációt elősegítő intézkedéseit. A belterjesség fokozására törekvő állami intézkedéseket a parasztság úgy értékelte, mint az egyéni gazdálkodás fennmaradásának hosszabb távú programját. A korábbiakhoz képest kedvezően alakuló termelési és értékesítési lehetőségek ezt a tendenciát erősítették az egyéni parasztok körében. Az előnyös lehetőségek azonban nem változtatták meg alapvetően az egyéniek ellentmondásos helyzetét. A kisparaszti többség gyenge minőségű, területileg is minimális birtokán ezután sem tudta biztosítani a rentábilis gazdálkodás feltételeit, képtelen volt a bővített újratermelésre. A fenti helyzetből adódóan az újjá- és újonnan alakuló termelőszövetkezetekbe elsősorban ők léptek be, számukra a szövetkezeti gazdálkodási forma maradt a perspektivikusan is járható egyetlen út. A középparasztság egy része viszont az egyéni gazdálkodás mellett döntött. Mivel földterületük nagysága a középparaszti átlag alatt volt, az ebből és a kedvezőtlen természeti adottságokból fakadó kevesebb jövedelmet többen fuvarozásból, és a kedvező piaci értékesítési lehetőségek kihasználásával, esetenként spekulációval egészítették ki. Ebben az időben a belső gondokkal küzdő termelőszövetkezetek sem egészséges konkurrenciát, sem a nagyüzemi gazdálkodás követendő példáját nem tudták velük szemben alternatívaként felmutatni, és a termelőszövetkezeti tagok jövedelme is többnyire alatta maradt a középparaszti jövedelemnek. A termelőszövetkezeti mozgalom megszilárdulásának feltételei, eredményei A megszilárdításra irányuló törekvés jól nyomon követhető a párt agrárpolitikai dokumentumaiban. Megvalósítása nemcsak a gazdasági stabilizáció lényeges elemeként volt fontos, hanem a falusi szocialista szektor megerősödésének politikai hatása miatt is. 1957 júniusában az országos pártértekezlet távlati célként fogalmazta meg, hogy „a mezőgazdaság felvirágzásának, a paraszti jólét biztos emelésének egyedüli útja a korszerű 298
